Impresszió

 

Pók szőtte poros idő
penészes szegletben.
A sarokban ócska cipő,
amiben annyit szenvedtem,
míg új volt.
A tetőn át bekúszik
a bús hold,
sápadt fényét
a tárgyakra festve.

Ez is olyan, mint
a többi,
álmatlan este.

Ég-szerész

 

Az éj utáni hajnalpirkadat
vörösre festi át a kis tavat.
És nappal úgy szikrázik az égkék
mint izzó, valószerűtlen fénykép. 

Mindez oly titokzatos és merész –
fürgén munkálkodik az ég-szerész… 

Alkonyat párnája felhővánkos,
a fejét lehajtja rá, mert álmos.
A milliónyi csillag hogy ragyog,
aranyba foglalja a csónakot. 

Csodálatos annak, ki égre néz –
fürgén munkálkodik az ég-szerész… 

Nyugszik a szellő csendben a hárson.
Az éj gyönyörű, mélybarna bársony,
jótékony álmot a földre bocsát,
szitálva lágyan az álom porát… 

Fürgén munkálkodik az ég-szerész.
Mindenható, neki ez nem nehéz…

 

Facebook

Kit érdekel…

 

Kit érdekel, ha énekel
szívem, mint gömbbe zárt rigó?
Takarhat egy vagy két lepel,
lehet hetedhét dáridó…
Kit érdekel, ha énekel,
mint gömbbe zárt rigó, szívem?
Kit érdekel, ha süllyedek,
mint bánat terhe a vízen?
Idő kivág majd engemet,
s ahogy beföldel, eltemet,
virág se nő a síromon,
de az nekem nem otthonom;
testem takarja csak lepel –
a szellem él és ünnepel…

Elalélt egek

 

Ott a hamu – terekre hullva,
és sok némán kiáltó hulla
fekszik tocsogó vérben és szennyben.
Halhattak volna tán sokkal szebben…

Nem kell nekik többé takaró,
sírjukat nem jelzi még karó
sem; testtel teltek utcák, terek,
öreg, fiatal, asszony, gyerek…

Elégtek és hullott a hamu
az égből; ott égett halk szavú,
hangos, okos, buta meg lusta.
Nem tudták, egyikük sem tudta,

hogy így lesz; egek elalélva…
Eltűnt, elveszett az a létra…

Ma is alkot…

 

Szüntelenül komponál és alkot,
illatot teremt, színeket, hangot…
S ki szereti Őt: hordja tenyerén;
És kell-e ennél nagyobb nyeremény?

Mert a világot is elnyerhetem,
de holt vagyok akkor, élő tetem.
Mozgok talán, beszélek és nézek,
de nincs bennem semmi, semmi élet…

Szüntelenül alkot és komponál,
s legyen az bár csillag vagy pókfonál,
örömét, tetszését leli benne.
És sosincs olyan, hogy megpihenne…

Komponál és alkot szüntelenül,
és várja, hogy változz, ott… legbelül…

Visszatérés

 

Itt vagyok, hát újra itt,
visszajöttem végre,
csalfa fény, mely úgy vakít,
húzott le a mélybe.

Itt vagyok, hát újra itt,
óv, vigyáz egy angyal,
fejteném meg titkait,
s eltűnik a nappal.

Itt vagyok, hát újra itt,
játszom verssel, dallal,
sír hegedűm, húrjait
pengeti a hajnal.

Itt vagyok, hát újra itt,
Uram, hála érte.
Bár, mint rózsa szirmait,
hitem a szél tépte.

Mégis újra itt vagyok,
óv, vigyáz egy angyal,
sír hegedűm, húrjait
pengeti a hajnal.

Tél akkor… és most…

 

Hull a hó a földre, mint puha vatta,
meleg dunyháját ajándékba kapta.

Pelyheit a szikár hideg csipkézte,
és a szálló széllel fújatta készre.

Eltűnt a sárga, vörös, rozsdabarna,
a fagy s a hó izzó fehérre marta…

Földön a fű, a fa, házon a cserép
egyszínű lett, mert mind-mind ruhát cserélt.

Idebenn ég a tűz, forró a samott,
kályhának dőlve frissül az ér; s amott

az ablaküveg jégvirágot ápol.
Nehezen mozdulok ki a szobából…

Más volt rég: kacagással telt meg a szám,
míg a havon nesztelen szaladt a szán.

A szánkó kötelét markolta apám;
életem fonalát is fogta talán…

Ha még egyszer húzhatna erős keze,
szántanánk a havat úgy, mint az eke…

De hiába nézek s állok sírva itt,
elment és magával vitte titkait…

És hull a hó ma is, mint égi manna;
a szán meg az idő… bárcsak maradna…