Végtelen távlat

 

 

Duruzsol a meleg a szobában,
ahogy surrog a drótban az áram.
Az ablakból bámulom a tájat,
és kinn ragyog a végtelen távlat. 

Szinte megvakít az éles kontúr.
S mintha fényt látnék az ablakon túl,
amely ereszkedik le csendesen.
Látomás talán, titkon meglesem… 

Embertömeg, mint illó fergeteg,
ellepi a hatalmas termeket.
Csillogó ruhát viselnek, bálit,
táncol minden lélek, táncol Dávid… 

S ahogyan a zenit pirosra vált,
elnyeli a látomást és a bált.
Szívem örömmel telve, mióta
beláttam az új dimenzióba. 

Oda, hol nem döngenek lánctalpak,
ahol a jajkiáltás elhallgat;
hol senki sem rohan vagy rostokol,
hol szívben élet s arcokon mosoly…

Medárdra

 

 

Mikor jár le már Medárd?
Június van, hát ne várd! 

A probléma összetett;
adok egy jó ötletet.
Legyen mindig fedett ég,
ne ázzanak a fecskék.
Eső annyi ne essen,
hogy fürödni lehessen.
Legyen egy jó nagy fazék,
s hogyha nagyon sír az ég,
(bár ez igen meglepő)
abba essen az eső.
Onnan vegyünk friss vizet.
Igaz, kissé indirekt… 

Június van, hát ne várd,
mikor jár le már Medárd…

Göröngyös út (Schneider Angéla festményére)

 

 

Göröngyös úton lépdelünk hiába,
kapaszkodunk gyökérbe, kőbe, fába. 

A tüske sokszor mélyen húsunkba vág,
mégis menni kell… és menni kell tovább… 

Karunkat nyújtogatjuk, mint az ágak,
szerelmet koldulunk, virágot, vágyat. 

Kőbe botlunk, s görnyedünk, akár a fák,
mégis menni kell… és menni kell tovább. 

Áthatolhatatlan a sűrű ösvény,
de vár a ködön túl csodás, örök fény…

                                                Schneider Angéla: Göröngyös út                                 

Cezúra

 

 

Véget ért immár egy korszak.
Tudom, van még némi holt szag,
többé mégsem vagyok kevély,
nem húz vissza seb vagy fekély…
Szemem láthatatlant láthat,
hallom belül a trillákat,
megnyílt a fülem a dalra,
s mehetek jobbra vagy balra,
minden utam hozzá vezet.
Fogom a megtartó kezet…
S kérdem, ugyan milyen csend ez…
Hát, hazaértem… Istenhez…

Nyár volt…

 

 

Győzött a fényesség az éj felett.
Láttam, ahogy a hajnal lépeget,
hogy utolérje az új reggelt.
Figyeltem, a játszótér úgy megtelt, 

pedig nem volt meleg, csupán húsz fok.
Jó volt gyereknek, bár néha túlzok,
mert megszépül minden a távolban;
nem tudom, mi igaz s mit álmodtam… 

Mélyen aludt a nyűtt iskolapad,
gyerekzsivaj szállt a kertek alatt.
Estére megpihent labda, hinta,
sötétlett az intarziaminta. 

A nap legurult a hegy ormáról,
s mindent ezüstbe vont a holdfátyol…

Menj be…

 

 

A világ folyása nem érdekel.
Kezem kinyújtom s téged érlek el…
Szívem-lelkem bátor, sosem retteg;
áldozatod hű szívednek vett meg… 

Éjjel-nappal benned gyönyörködöm,
s te átviszel sötétségen, ködön.
Kérlek, adj erőt – más vágyam sincsen,
mint hogy akaratod teljesítsem. 

Szavad igaz, kiváló eledel.
Te vagy, aki sohasem feled el.
S ha eljutok kapudhoz, a mennybe,
csak azt mondd: hű szolgám voltál, menj be… 

Élő kő

 

 

Ki teszi vajon, hogy a rügy kipattan,
s hogy elhal, mégis élet van a magban…
Hiszem, fontos vagyok az ő szemében,
legyek bár gazdag vagy éljek szegényen. 

A természet sok csodája mind enyém.
És hogy tőle kaptuk, mindig hittem én.
Az ég felettem olyan, mint egy kéklő,
zafír pamaccsal ékesített ékkő. 

A világ hamis tükör… összetöröm,
s vár rám egy békességes életöröm.
Az számít, ki vagyok Uram szemében:
tükröződöm benne tisztán, fehéren. 

Élő kő vagyok, szívemben arany van,
s nem vagyok senki sem egy szál magamban…

 

Boldogságsugár

 

 

Az emlékekből egyszer kiesem.
S talán nem gondolok rá szívesen,
mégiscsak múlttá válnak perceink,
ahogy a világmindenség kering… 

Addig mégis… játszadozom széllel,
esőcseppel, mely szivárványt érlel,
záporral, mely megtisztít és átmos,
hajnallal, mely mindig olyan álmos… 

Élni vágyó énekes rigóval –
kora reggel hangosan megszólal.
Integetek a színes köveknek,
felhőknek, melyek folyton követnek. 

Nézem, a gyümölcsök hogyan érnek,
és reggel búcsút intek az éjnek.
És elmondom naponta több százszor,
milyen nagyon hiányzol… hiányzol… 

Andalít az illat: rózsa, szegfű;
S tudom, egyre jobban vársz, te szent, hű…
Hangod bársonya vállamon csitít.
De még játszom, még játszanék kicsit… 

Szeretnék táncolni százszorszéppel,
kombájnt nézni, hogy gabonát csépel;
s ahogy virágba borul a repce.
S közben nem kérdezném, hogy szeretsz-e, 

hiszen tudom. Felüdít a zápor.
Most te súgod fülembe: hiányzol.
S akkor majd vár a dúsfonatú nyár,
s örök mosolyú boldogságsugár…

 

Testet sző…

 

 

Az ember ruhát, Isten testet sző,
s ruhát ad, ha a hideg dermesztő.
Hát hogyne látna el minden jóval,
elég egy imádság vagy egy sóhaj. 

Takargat is jó anyánk méhében.
És mikor az éjszaka mély ében,
vigyáz ránk jobban, mint egy jó szülő.
Akkor is, ha hajunk már őszülő… 

Olyan vagyok, mint összetört fenyő,
mit a zöldellő moha körbe nő,
ha el kell viselnem a hiányát.
Boldogok mindnyájan, akik várják. 

Az ember ruhát sző, Isten testet.
Nála jobbat senki nem kereshet…

 

Fakóból színes…

 

 

 

Fázik az erdő, annyira árva,
nincs, aki ételt hoz asztalára.
Puszta a föld most, és ázva-fázva,
hótakarót terítget magára. 

Köd szitál, aztán makacsul leül,
majd felszáll a nappal kelletlenül.
Sokat töprengtem, vajon mennyit ér
a fakón szürke, kopott lenti tér. 

Puszta voltam én is, régen így volt.
De van már bennem sok csodás színfolt.
Ő néz vissza, ha tükörbe nézek,
habár ráncot varrtak rám az évek. 

Lettem, amit Ő tett, egyedül Ő:
fakóból színessé lényegülő.

 

Szép rendben…

 

 

Túl sok a délibáb s még több a moslék.
Én megannyi dolgot tisztára mosnék.
Fognám a gonoszt és megcsípném fülön,
és megtisztítanám mind, külön-külön. 

Mert szédelegve csillagok se járnak,
megvan a rendje az égi pályának.
Megvan a rendje a kimondott szónak.
Úgy ring a légben, mint tavon a csónak… 

És megvan a rendje a cselekvésnek.
És a betűk maguknak helyet vésnek
szép sorban, hogy legyen bennük értelem.
Nincs élet az emberben sem vértelen… 

Nincs élet az emberben önmagában.
Az éjszakán egy barnaszín palást van.
Nemrég egy tücsök épp azt hegedülte,
hogy nem számít semmi, csak egyedül te…

Lennék…

 

 

Lennék,
mi kenyered süti,
forró kemencéd. 

Lennék,
mi az égre szivárványt fest,
ecseteden festék. 

Lennék
asztalodnál vendég,
lennék benned álom
és lennék ébrenlét. 

Lennék
puha takaród,
lennék a vágyad,
lennék,
ki elűz mellőled
minden árnyat. 

Lennék
illatos tavaszod,
lennék
nyári estéd. 

Lennék
egyszer a mindened,
aztán lennék…
lennék egy szép emlék…

Védelmező

 

 

Az idő halad és egyre csak rombol.
A test pedig öregszik, s lesz bizony por.
Elpusztul, akár egy oktalan állat.
Nem számít érdem sem semmilyen váll lap… 

Múlik az idő, s habár életszagú,
a test mégis meghal, s lesz bizony hamu.
És igen, lesz hamu, és lesz, igen, por,
máshogy lesz minden, mint tavaly ilyenkor. 

Az idő egyre csak rombol, mert halad.
Eltűnnek mind a házak és a falak.
Minden véget ér, és minden elporlad,
nem segít sem szó, sem semmi fondorlat. 

S bár eltűnik az erdő és a mező,
örökre megmarad a védelmező…

Van ételem…

 

 

Ha tél van, hideg, és nem ég a kályha,
a kopasz ágakat vad szél cibálja,
s ott kinn kavarogva hull a hózápor,
nem számít – van kenyerem és hozzá bor… 

Nemsokára itt a hűvös alkonyat.
Homály lepi szemem s fáradt arcomat.
Tűnik sietve minden, mint a kámfor.
De van ételem, kenyér és hozzá bor… 

Néha eszembe jut az a régi ház;
dereng a múlt, de a jövő fényt cikáz.
Többé nincs már senki sem, aki vádol,
hisz van ételem, kenyér és hozzá bor… 

És ha majd elmúlik ez a porsátor,
karjába zár az egyetlen jó pásztor…

A tó vizén…

 

 

 

Fuvallat leng, cirógat kedvesen.
Simogat, mint lágyan omló selyem…
S én mégis félek, a víz elsodor.
Olyan vagyok, mint megdermedt szobor. 

Elfutottam volna, mégis bénán
tűrtem, ahogy a félelem néz rám…
Mit is tehettem apró gyerekként.
Figyeltem pihés pitypangot, lepkét, 

fésültem zöld kukoricababát,
s néztem, hogy a falun fény halad át,
jön az este, érkezik a hajnal.
És játszottam bogánccsal, pipaccsal. 

A nap szinte égette a kazlat.
Én meg elképzeltelek magamnak.
Másztam mogyorón és sűrű bodzán.
És vártam, hogy megérkezel hozzám… 

Most újra itt vagyok, és ring a lágy
fodor a vízen, mint a hintaágy.
Tág tüdőmbe tódul az oxigén,
s tükröződni látlak a tó vizén…

Elrejtelek…

 

 

Alattam roppan ág s a holt avar,
aztán egy kéz sok felhőt megfacsar,
s zúdul a földre ónnehéz eső.
Cseppektől terhes minden létező. 

Majd újra szilvakék az égzenit,
és talpam alatt levél zizzen itt.
Szüret jött el s a vágya teljesült,
hisz mustról álmodott sok édes fürt. 

Kopasz kis ágakon hűs szél lebeg.
Vigyázz, hogy meg ne fázz, úgy féltelek…
Vetkőző bokrokon a szél fütyül,
tavaszról álmodik mind legbelül… 

Nekünk csobognak apró csermelyek.
Ölembe és szívembe rejtelek…

Emlékidéző

 

 

Annyi mindent tennék még,
ha lenne rá elég idő.
Londonba is elmennék,
hogy megkeressem gyermek lábnyomom.
Utaznék, s a subway állomásokon
rám kacsintanának a csoki automaták.
Elmennék Windsorba,
bár nem állnék itt sorba,
hogy láthassam az uralkodót.
Leülnék inkább egy pubban
és sört kortyolgatnék lassan.
Ennék újra fish and chipset,
s ha fülem esetleg viszket,
elsétálnék a Hyde parkba.
London nyáron zöld volt.
Vajon ősszel milyen – sárga-tarka?
Zöldell-e még a szép Wood Green,
s ilyenkor mennyi ott a bús szín…
Egyszer talán eljutok, hiszem,
és sétálok karcsú Clovellyben,
ahol szamarak hordják a terhet.
Az enyémet is rájuk pakolom…
S ilyenkor vajon milyen Devon,
s a szelíd Atlanti-óceán?
A kavicsokon majd’ kitörtem a bokám…
S a táborhely, ahonnan fehérlett a sok tehén.
A vér megfagyott bennem,
mikor az egyik rohant felém…
S jött az eső, kidobott a sátor,
s egy ideig túl sok volt a sárból.
De vigasztalt az istálló szalma-illata.
Jó volt, de itthon már vártak
s indultunk haza.
Jó emlékezni a sok kalandra
és ismételni kellene…
Annyi mindent tennék még,
ha lenne rá elég idő.
Londonba is elmennék,
hogy megkeressem gyermek lábnyomom…

 

Szeretném…

 

 

 

Szeretnék egy nagy virágoskertet,
melyre csendesen hullik a permet,
ahol nincs bogáncs és nincsen tövis.
hol angyalok járnak le és föl is. 

Szeretnék kis tavat aranyhallal,
amelyben fürdik a kelő hajnal.
S kéne szó, mely nem bánt, csak simogat,
s szeretnék nyugalmas, szép napokat. 

Szeretném, ha minden kar ölelne,
s ruhánk áldás lenne, puha kelme…
És eltűnne átok, bosszú, harag.
S nem váltaná többé ősz a nyarat. 

S akadna egy hely, közepén fa áll.
És nem lenne soha többé halál…

Nemrég indult…

 

 

Nemrég kezdődött, csak most indult a rajt,
épphogy lábam alatt tudom a talajt.
S a tempó már lassul, kifelé tartok,
távolodnak el a megtartó partok… 

Nemrég indult, most kezdődött az élet.
S ki tudja, meddig tart, s hogyan ér véget…
Ember nem tudja, ez mélységes titok.
Mint a halkan ringó, selymes nárciszok… 

Még csak most kezdődött, és milyen régen…
Átmentem viharokon, jégverésen.
Hittem a jóban, hittem az igazban,
harcoltam sokszor… s többnyire kikaptam… 

Mégsem fáj. Mellettem bár tengernyi gaz,
mégis, aki féltve vigyáz rám – igaz… 

Mi lett volna, ha…

 

 

Nem tudtam volna, hogy mi a hiány,
ha marad a gyümölcs azon a fán.
De másként döntött Éva és Ádám,
s most itt vagyok kifosztottan, árván. 

Nem tudtam volna, mi a betegség,
s nem kéne, hogy a rosszat befessék,
mert az soha, sehol nem létezne.
Nem lenne baj, háború, téveszme. 

Az emberek egymást sosem marnák,
legyenek fehérek, sárgák, barnák.
Nem lenne mocsok, árulás, kétely,
csakis tiszta szó, meg fény, meg szép hely… 

Nem tudtam volna, hogy mi a botrány,
és mit jelent az, hogy erőm fogytán,
mert nem lenne elmúlás, enyészet.
Megúsztam volna ezt az egészet… 

Nem akartam, nem én, hogy így legyen.
Jobb lenne tán, ahogy a filmeken.
Lennék dramaturg szereplő helyett,
aki az egészen sír vagy nevet… 

Vacak, hiába próbálkozásom.
Szétfoszlik szavam, akár a vászon,
fáradt szememben barna fájdalom,
súlyos teherrel mázsás vállamon… 

Nem tehetek mást, csak megyek, megyek.
Lesznek előttem síkságok, hegyek.
Csak megyek, s ki tudja, hová érek.
Tán, hol halál van, tán, ahol élet…

Itt az ősz…

 

 

Itt van az ősz, és a sok sárdarab
esős napon talpamra ráragad.
Elmarad a trilla, édes szólam,
és a nyár megfeledkezik rólam… 

Itt az ősz, a táj színes mozaik.
Gyönyörködtet, mégis kijózanít
a közelgő tél és a nagy hideg,
s hogy fázom-e, vajon ki kérdi meg… 

Itt az ősz, és a karcsú fák lombja
összerendeződik nagy halomba.
Dérré lesz a harmat a fű vállán,
tűnik a napmeleg, itt hagy árván. 

Egyedül vagyok, szegény elhagyott,
de tekinteted most is rám ragyog…

Körforgás

 

 

minden ugyanaz évről-évre
jön valami s a célt elérve
helyét adja rendre egy újnak
s közben a napok, évek múlnak 

lábunk mindjárt avarba süpped
ősz fogja meg fáradt kezünket
szép kis világunk összeomol
hárfát penget csendben a moll 

dúdol a szél egy boldog dalt
kíséri lágyan bariton, alt
halálba szédül őszi levél
keringőt táncol, amíg leér 

évről-évre megyünk csak körbe
míg eljutunk a sírgödörbe…

Nem számít…

 

  

Az idő szélvész, sebesen elhúz,
s nem tehetsz semmit, tehetetlen túsz…
Mert éveid ellen nincs orvosság –
emlékeid a ráncok hordozzák… 

Mégsem számít; mert, ha rád tekint a
mindenség Ura, az olyan, mintha
ma születtél volna fényességben,
nem pedig akkor, ott – réges-régen… 

Ugyan mit kívánhatsz ennél többet?
Az éveid elszállnak fölötted,
tested elfárad, kimerül ugyan,
de időd nem telik egyhangúan. 

Nem számít ezért, nem fontos a kor,
csak az, hogy őrá folyton szomjazol,
s szeretnéd, hogy csillapítsa éhed.
S ha ő benned, benned van az élet…

Körülnézek s látom…

 

 

Körülnézek s látom, hogy manapság
a gonosz a jó, s törpe a nagyság;
az engedetlen ember a bátor,
ki bálványt, istent kreál magából. 

Körülnézek s látom, hogy manapság
a test arat, s a szellem a rabság
állapotában sínylődik, feszül;
és élvezi is – embertelenül… 

Ha mostanában bárhova nézek,
a test az úr és tombol a lélek:
paráznaság és panaszáradat
fertőzteti meg mind a szájakat. 

A bűn hatalmasan szerte áradt.
S arra nem figyelnek, ki az árat
megfizette, hogy legyünk bőségben –
ja, valaha itt járt, de ősrégen… 

Akinek jó a világi moslék,
nem tudja, hogy mennyire fontos még
valami: a legeslegjobbik rész,
Amit nem pótol sem erő, sem ész…

Őszfehér

 

 

 

búsul a felleg
hópihe ellep
ősz a tető 

szunnyad a nyár most
kap puha vánkost
hű szerető 

csillan a jégcsap
halkul az évszak
sejlik a tó 

minden oly fáradt
százszínű tájat
elsirató 

fázik a hold ma
csíz pici tolla
jég a tető 

tán lehet újra
hogy kivirul a
téltemető

 

Szavad

 

 

Sok betű kerül szívembe magként,
öntözöm, majd szárba szökken, s akként
gyümölcsöt hoz majd kellő időben.
Akkor jó, ha van belőle bőven. 

Mert minden igéd szívemben őrzöm,
hogy legyen erőm tavasszal, őszön.
Szavaid bennem sosem lankadnak,
hogy tudjam, mi volt akkor, harmadnap…

Bagatell…

 

 

 

Évek sora végtelenbe kúszik,
míg elszámolunk tízig vagy húszig…
Elfárad a nyár, céltalan bolyong,
és elbágyad a sápadt napkorong. 

A fény a földre hidegen csorog,
dermedtté lesznek esti bíborok.
A ma a tegnapot rég feledte,
most homály uralkodik felette. 

Elhervadnak egykor díszes kertek,
ellenkezni a renddel nem mernek…
Minden… minden szertefoszlik egyszer.
Nem lesz már idő, nem kell a vekker…

Az élet olyan, mint egy bagatell;
észrevétlenül, csendben szalad el…

Várom jöttödet

 

 

Nemrég volt tél, vagy talán csak álmodtam,
hogy a talpam alatt a friss hó roppan.
Aztán a tavasz jött, üde, fűszeres,
és amíg itt volt, hol szelíd, hol szeles… 

A nyár felvett egy lenge vászoninget,
a fecskék visszajöttek s itt keringtek…
Méhek döngicséltek, száz virág a fán.
Zöldbe öltözött a kőris és platán. 

Ősz is jött hamar, sárga, barna, mélybronz.
A nap sápadt fénye jólesik, még vonz.
Képeit magammal vinném, ha tudnám;
milyen szép a partot csókoló hullám. 

Zöld helyett a föld most vörös és barna.
Az ősz mindent csak rozsdaszínre marna…
Mégis szép a tarka, a sárga, bordó,
habár a lég már bánatos, borongó… 

De tűnik el a perc, az óra, évszak.
Egyszer égtáj sem lesz, nyugat vagy észak…
Lehet, hogy szép tavasszal, langyos ősszel,
várlak már nagyon… várom, mikor jössz el…

Nemsokára…

 

 

Nemsokára érkeznek a fecskék.
Az ég kékje mint olajos festék
csordul a légbe, s éled a titok…
A télnek gyorsan hátat fordítok. 

Tavasszal telik meg minden tüdő.
Olyan a táj, mint boldog esküvő
díszlete. Ha volt, megtörik a jég,
és frissen nyüzsög a rovar-hajlék. 

Madarak dalolnak kotta nélkül,
a tömény illat orromba szédül.
Olyan ez, mint ép léleknek a drog.
Aprónak tűnik minden rossz dolog… 

Élünk! Útjára indul a porzó.
S egyszer üres lesz minden koporsó…

Lábmosás

 

 

 

Négyévesen mostam apám lábát,
amit kapcás csizmába bújtatott.
Mint kicsi szolga, kit hála jár át,
bár még nem is tudja, hogy mit kapott… 

Apám ezt egyáltalán nem bánta.
Nemcsak tűrte, élvezte vidáman.
Másnap várta a fekete tárna,
mi meg őt haza: anya s mi hárman. 

Apánál nem volt nagyúri hóbort.
Hogy égett keze alatt a munka…
Szerette az életet, a jó bort;
és hogy egyszer elmegy, azt is tudta. 

Aztán jött a kór, amely legyűrte.
Eszembe jut ma… ismét és ismét…
Elsiratta őt az ég ezüstje.
Bár moshatnám a lábát ma is még…

Faluszonett

 

 

 

A vasárnap álmos volt és halk szavú.
Még a birkák is halkabban bégettek,
a meggyszem pedig suttyomban érett meg.
Szinte nem akart ébredni a falu. 

A kislányok sétáltak kézen fogva,
és a legszebb ruhájukba öltöztek.
A várva várt felfrissülés nem jött meg,
majdnem, hogy meggyulladt a szénaboglya. 

Távolban délibábot játszott a nap.
De lassanként megtelt a kocsma hanggal,
s megindult a szó a fejkendők alatt. 

És mire elköszönt a forró nappal,
és beszéd is, ital is, mind elapadt,
nyugalmat hozott egy holdszárnyú angyal.

Hitem

 

 

Amikor rájöttem, hogy Isten szeret,
madarat lehetett volna fogatni velem.
Aztán elmondták, hogy
mit nem szabad és mit lehet,
így lettem szabad madárból fogoly.
Milyen örömhír az, aminek hallatán
nincs az arcokon mosoly…
Ma már nem törvényből élek,
mert enyém a kegyelem.
Az Atya mindent nekem adott,
Jézus a kenyerem,
a valódi égi manna.
Sosem kárhoztat és
magamra sosem hagyna. 

Lesz majd egy álom, amelyből
egy másik világban ébredek.
Nem lesz siralom,
nem lesznek jéghegyek.
S akkor, mintegy mély
álomból ébredve,
átmegyek az életből…
az életbe…

Vége az éjnek

 

 

Vége az éjjelnek, lassan már pirkad.
Betűid mélyen a szívembe írtad.
Lecsapott rám, megragadott hárpia,
s nem tudtam, segít-e terápia. 

Töprengtem, elgondolkodtam azon,
hogyan leszek majd bátor amazon.
Hittem, lesz valaki és világít.
Erős lettem, mint Siklágban Dávid. 

Nem tartott fogva már illúzió,
de bíztam, segít az infúzió.
És szétpattant majdnem minden erem,
megóvott mégis a hű szerelem. 

Vége az éjnek, itt a pirkadat.
Fényesség van utcán s a híd alatt.
Világosság van fonákon, színen.
Valaki megőrizte a szívem…

Élni szeretnék…

 

 

 

Szeretnék sokáig élni még,
tipegni, mint apró nénikék,
öregen, fáradtan, kopottan,
s mint túlérett gyümölcs, ha pottyan,
édes Atyám kezébe esnék.
Vele annyira jók az esték… 

S csodálatosak a reggelek,
mert olyan ő, mint a fergeteg,
seregek Ura. Mégis szelíd,
ha éhes vagyok, asztalt terít,
ha szomjas, megtölti poharam.
S ha megpróbál, annak oka van… 

Szeretnék élni még sokáig,
csodálni az erdők lombfáit,
s érezni: virágillat ölel,
s tudni, a vég nincsen még közel.
Bár tudom, biztosan betoppan,
de azt is: a halál nem ott van…

 

Őszi nekrológ

 

 

Hol van a nyár… se híre, se hamva.
Ment s itt hagyott, tán meg is van halva…
Eltűnik a zöld, ezer színre vált,
így rendez tarka búcsúkarnevált. 

Eltűnt a nyár, se híre, se hamva.
A föld elmúlással van kirakva…
Hideg pocsolyákban esővíz pang.
Bóbitáját veszti árva pitypang. 

Meztelen levélen sajgó erek.
Elnémult az egykor hangos berek.
Szitál a köd a messzi dombokon.
Redő borítja fáradt homlokom. 

Hiába na, az ősz csak belógott,
s mond a nyár felett egy nekrológot.

Vénülő

 

 

Mindig feltör egy-egy emlékfoszlány;
hogy milyen is voltam: jó vagy rossz lány,
nem tudom; de gyakran álmodtam.
Otthon voltam falun és városban. 

A szomszéd fiú nevetett rajtam,
de már ott lenne álomban, dalban…
Előjön néha fogócska, hunyó;
homályos a kép s a hang halkuló… 

Ó, ártatlan, régi gyerekbanda.
Visszhangzott az utca, szállt a labda,
Kidobós, lábtenisz, cseréptörés…
A sok régi emlék előtör és 

úszkálok benne, mint egy folyóban.
És nem mondom, hogy mindez de jól van…
Mert fogy az idő és szürkül a táj.
S nem tudom, kinek mondjam el, ha fáj… 

Emlékezni talán még lesz időm;
percen merengeni, az eltűnőn.
Sok régi kép bizony… szíven talál,
s vidám vagyok, mint színes maszkabál, 

vagy bús-borongós, mint őszi este.
A lány, ki mindig a jót kereste,
s megtalálta a legjobbat végül.
S nem baj, ha az idő s ő is… vénül…

 

Akkor is…

 

 

Majd eljön a lét – nélkülem való…
Akkor is lesz dal, és esik a hó,
múlnak ugyanúgy órák és percek,
s álmodnak akkor is álmot, tervet… 

A mag ugyanúgy újra megfogan,
s vizsgálják tudósok, vajon hogyan…
Lesz esős idő, és lesz majd száraz,
s lesz sok kérdés, mire nincsen válasz… 

Lesz majd sírás, nevetés, lesz sok gyász.
De tán nem lesz túl nehéz a poggyász,
ha veled van, aki megszült kétszer –
itt a földön is, s amikor mész el…

 

Évsirató

 

 

Mert az idő vasfoga megette,
elszállt egy év s jött egy új helyette.
Majdan ennek is ez lesz a sorsa.
S amíg az időt kicsit kitolja, 

saját sírját ássa s beleszédül.
És hogy mi is lesz belőle végül?
Akárcsak elődje most: egy emlék.
Kevés jóból, sok rosszból keverték… 

Egyszer volt, túl az Óperencián,
volt benne bőség, volt benne hiány…
Egy szelíd dallam szól a távolban,
búcsúzik tőle fájón, h-mollban…

Fagyos vers

 

 

A halmok, mint megannyi merinó,
lehullt immár a decemberi hó.
A föld fehérbe burkolja magát,
az ágakon szikrázó hókabát. 

Nádas se búg már, mint a szaxofon,
minden halott regélő partokon…
Fehér tető, mint porcukorfedél;
alul s felül most minden hófehér. 

Reszket kinn a fű, levél s az ágbog,
s benn melegbe vackolódnak álmok…
Bolyong a fény, mint félvak, félárva;
suhan a szél és bong a szélhárfa. 

Az utcán néhány kósza lámpa ég.
Kezemben fagyott évek, pár marék…

Száll az idő…

 

 

Itt az ősz, a csendje szinte néma,
minden élő nyugovóra tér ma.
Alszik a mag, takarója paplan.
Kicsit meghal minden halhatatlan… 

Nemsokára hó zúdul a tájra,
hópehely a felhők táncát járja.
Jégvirág lesz ablakoknak dísze,
ágaké meg fagy horgolta csipke. 

Most némaság van, temetői gyász,
de mindarra, mi alszik, ő vigyáz.
Ő, aki vetett s majd mindent arat,
s elhozza a tavaszt és a nyarat… 

Száll az idő, száll, mint könnyű pelyva,
és eltűnik a sír és minden fejfa…

Mű-sor

 

 

Bántó a ma szelleme.
Mintha minden mű-anyagot ellene.
Csak állsz a valóságtól megfosztva,
És semmit sem tehetsz ellene. 

Ma semmi sem valódi.
Mű a virág, a köröm, a fa, a fű,
Ma disszonáns minden zenemű,
S fognád be füledet, mert neked
Az minden, csak nem műremek.
Mű-tóban mű-kacsák fürdenek,
Mű-felhők borítják az eget,
A tereken mű-koldus kéreget. 

A világ korhadt, meddő.
És ami ezt elfedné,
Nincs olyan nagy kendő.
A valóság nem kell,
Csak a mű kelendő. 

Te ne légy hazug álmokban cinkos. 

Légy az, aki a valóság
Ösvényén lépeget. 

Mert nem a mű-valóság,
Ez az igazi élvezet.

 

Nem vagyok különb

 

 

Nem vagyok különb én senkinél.
Engem is ér nap, eső és szél.
Ugyanúgy van szemem, szám, szívem.
De hiszem, hogy járok a vízen. 

Nem vagyok különb én senkinél.
Hajamat is befesti a dér.
Ölelésem ugyanúgy fárad,
de tudom, otthon vagyok nálad. 

Nem vagyok különb én senkinél.
Sírogatok, hogyha bánat ér,
s kacagok, ha szikrázó öröm.
S olyan jó, hogy van hozzád közöm. 

Nem vagyok különb én senkinél.
Beköszön hozzám a nyár, a tél.
De tudom, hogy eljöttél értem,
és ott vagy a borban, kenyérben…

 

Vágyakozás

 

 

Úgy kellesz, mint forróságnak a szellő,
mint kalapácsnak az üllő,
mint keréknek a küllő.
Mint forrásnak a kút,
mint vándornak az út.
Mint termés a földnek,
mint gyermek az ölnek.
Mint szobornak a márvány,
mint égnek a szivárvány.
Mint tányérnak az étek,
mint kottának az ének,
mint csillag az égnek,
mint hideg a jégnek.

Úgy kellesz, mint halásznak a hal,
mint háznak a fal.
Mint fának a gyümölcs,
mint butának a bölcs.
Mint víz a szomjazónak,
mint folyónak a csónak.
Mint éhezőnek a kenyér,
mint simogatásnak a tenyér,
mint kupa a bornak. 

S ha szíveink összeforrnak,
reménytelen vágyódásomnak vége.
Majd vizsgáljuk szívünket,
a szerelemtől ég-e.
S akkor puha bársony
léptekkel megyek hozzád,
és közös birtokunk lesz
a mennyország.

 

Emlékek kuckója

 

 

Az idő nem áll meg,
Forog egyre a kerék,
Én minden szépet,
Elmentenék
Egy apró kuckóba.
Legyen az csodás vers
Vagy próza,
Egy illatos rózsa,
És oda tennék zenét,
Simogatást, mosolyt,
Bölcs szót, vidámat
És komolyt,
Egykor hullámos hajam,
Ami vállamra omolt.
És minden jót
Elrejtenék.
S ha már a nap terhéből elég,
Beülnék a kuckóba,
Magamba szívnám
A régmúlt bódító illatát,
Aztán az élet könnyedén
Mehetne tovább.

 

Nem vagyunk egyformák

 

 

 

Az ízesítő
Neked a cukor,
Nekem a só. 

A valóság
Neked mindaz,
Ami kézzel fogható,
Nekem pedig
A láthatatlan jó. 

Az élet
Neked: élj a mának.
Nekem
Hűség és alázat. 

A fegyelem
Neked baj,
Nekem rend,
Ami a mindenségben
Összhangot teremt. 

Az úr
Neked az anyag,
Nekem a lélek. 

A vég
Neked a halál,
Nekem az élet.