Futnak el az évek

 

Zölddel vonja be tavasz a fákat,
tél pedig felenged, gyengül, fárad;
kincseit is elkótyavetyéli,
semmi sincsen már amolyan téli… 

Dermedt dérből harmatcsepp lesz újra,
tetőről a havat szél lefújja.
csend nem didereg többé a fákon;
én is felmelegszem, már nem fázom. 

Így jön napra nap, évszakról évszak,
s én csodálva nézem mindet, és csak
szívszorongva látom, milyen gyorsan
szalad el a ma, s a tegnap hol van… 

Mindeközben futnak el az évek,
s nincs esélyem, hogy nyomukba érjek…

 

Most nincs...

 

Nincs most, ami táplál és szomjat olt,
és a föld, mint meddő és megrabolt
szerelmes, úgy érzi, hogy rossz, hitvány,
mint babájától megfosztott kislány. 

Én is vagyok szárazon és étlen.
Kifoszt, megfojt teljesen az éhem.
Vagyok sokszor keservesen szomjan,
és vizet sincs merítenem honnan. 

Nincs megoldás, bárhogyan is kérem;
megmarad a fájdalom, a szégyen.
Nincs megoldás, akárhonnan várom;
vállamon súly, nyakamon a járom. 

Nem számíthatok másra, csak egyre,
ha szemem felemelem… a hegyre…

Te teszed...

 

Amikor úgy látszik, mindennek vége,
te jössz és derűt adsz ború helyébe.
S hogyha már majdnem minden szál elszakad,
nem azt mondod, hogy gyűlölni nem szabad; 

csak éppen, ha benned nyugszom, nem teszem.
Ha rossz vagyok, nem mondod, hogy helytelen.
Tudom, megbocsátottál, s te nem tennéd.
Ezért már én sem. Te nem vagy festett kép, 

nem vagy ember által kitalált mese,
világbajnokság nagy, dicső győztese,
vászonra vetített, homályos szentkép.
Tőled él, ami él; szállnak a lepkék… 

És amikor nincs tovább, mert nincs remény,
s élek mégis… Te teszed azt is, nem én…

Az élet vize

 

Nehéz az élet, túlontúl nehéz.
Minden kopár, a szem bármerre néz.
Forrás nélkül elapad a szív is.
s jöhet vihar, szívszorító krízis, 

s kihez fordulhatnál. Csak állsz némán.
Pedig szép vagy, különleges példány.
Nincs tehozzád senki sem hasonló.
Tiszta vagy, mint szálló, pille porhó. 

Ha tükörbe nézel, bármit is mond,
értékes vagy és nem holmi diszkont
áru, leértékelt, ócska termék.
Hordozod a napok minden terhét, 

s ha van vized, bár kinn hőség perzsel,
boldogabb vagy minden egyes perccel…

Kevés vagyok

 

Nem vagyok bábu egy kirakatban,
nem vagyok kirakós – kirakatlan.
Bár, ha hinnem néha nagyon nehéz,
egész vagyok, teljesen kész. 

Anya szült, és nem készültem gyárban.
Mi, emberek, vagyunk még így páran.
Kibújtam, hogy megrepedt a burok,
s ma már tudom, hogy semmit sem tudok… 

Markoltam gyakran sarat, homokot,
s tettem olyat, mi bajt okozott.
De mára cserép lettem, törékeny,
gyenge vagyok, nincs semmi fölényem… 

S ahogy évszakok múlnak, haladnak,
már tudom, kevés vagyok magamnak…

Akkor történt

 

Akkor történt, három óra húszkor.
Tudod, ahogy az a régi blúz szól…
Mindig eszembe jut, hogyha hallom.
Száz virág hervadt el már a hanton… 

Akkor történt, három óra húsz volt.
Magam voltam, bár a szoba zsúfolt…
Szelíd mosoly, ahogyan várt haza;
fülemben mégis halkul már szava. 

Akkor történt, három óra húszkor.
Ég leszakadt, megrepedt a bútor,
összetört egy élet is ott bennem,
s nem tudtam kinyögni mást, csak: nem, nem… 

Akkor történt, három óra húszkor.
Tudod, ahogy az a régi blúz szól…
Három óra húszkor, akkor történt,
s hordom azóta az összetört fényt…

 

Anyámnak

 

Tükörbe nézek és téged látlak
s mondom magamnak, hogy bárcsak… bárcsak…
Emlékszem, ahogy merted a levest.
Nézem az alkonyt, ahogyan lefest… 

Tükörbe nézek és téged látlak.
Simogatásod nem adnám másnak;
mosolyod sem, ami rózsát termett.
Könnyed volt lelkem tisztító permet. 

Tükörbe nézek és téged látlak
emlékszem, mikor nem jött a másnap…
Hiányod mélyen bőrömbe égett,
mégis segített élni emléked… 

Tükörbe nézek és téged látlak;
és nem adnálak az elmúlásnak…

 

Képmás vagyok

 

Nem vagyok árnyalak megkopott falon,
vagy zenélni vágyó, néma cimbalom.
Nem vagyok kitaposott, lyukas cipő,
vagy ócska ruha, mit a gyerek kinő. 

Nem vagyok fénye vesztett, égi csillag,
s nem vagyok azok közt, kik mindig sírnak.
Szállok vagy futok, vagy sétálok gyalog,
lépteim óvják vigyázó angyalok. 

Már tudom, hogy ki vagyok a szemedben –
igaz, már kenyerem javát megettem.
Édes gyermeked vagyok, csodás képmás,
ugyanannyi hittel, mint Pál vagy Kéfás. 

Hisz ember vagyok, a te remekműved.
És minden napom, órám veled… ünnep…

 

Ott leszel

 

Egymagamban vagyok elszenderülve,
és nem őriz senki, csak egyedül te.
Fekszem az ágyon vagy ülök egy széken,
te mellettem állsz és betakarsz szépen. 

Köszönöm, hogy magamra sosem hagytál.
Nálad mindig van ételem, egy nagy tál.
Kopogok hozzád s nem maradok kívül,
nem várod meg, hogy a vacsorám kihűl. 

Te táplálsz engem, ha rám tör az éhség,
könnyeim letörlöd, betakarsz és még
mesét is mondasz, ha este lefekszem.
Rám jobban vigyázol, mint százezer szem. 

S ha lehull szememről egyszer a lepel,
és elmegyek végleg… ott is ott leszel…

Felemel

 

Amíg szemléled őt s gondolkozol,
gyémántból briliáns kővé csiszol.
És amire nem voltál hajlandó,
elhiszed azt, hogy él a halandó. 

Őt látod már, ha tükörbe nézel.
Ellát sok jóval, tejjel és mézzel.
S ha jön a bánat, mint sötét felleg,
szeretetével akkor is ellep. 

Volt egyszer régen, réges-régen
egy kert, a csodálatos éden,
mely magadban mélyen most is ott van,
s hallod, ahogy szíved vele dobban. 

Míg nézed őt és mást nem is teszel,
ő kézen fog s szelíden felemel.

Szeretetbe zárva

 

 

Ha ég felé törsz, hizlalja a gőgöd.
Rá nézz, aki minden gonoszt legyőzött.
Mert elolvad a jéghegy és a gleccser,
a Himalája is eltűnik egyszer.

És hol lesznek már egykor büszke tornyok…
Hisz a Bábelé is hogy összeomlott…
Apró szilánkokra törik a tükör,
és elkorhad a fa is, aztán kidől…

Illúzió sem marad, szétreped,
megsemmisül ezüst, arany ékszered…
Vigaszt hát mi ad, ha semmi sem marad,
ha nincsen mivel betakarnod magad…

Holnap talán késő, mondj igent már ma,
legyél boldog rab… szeretetbe zárva… 

Szabadok vagyunk

 

Sárból tapasztott gyönyörű világ,
Melyet a napfény illata jár át.
S ha az ember a sűrűből kilát,
Képes levetni szolgai jármát. 

Szabad, kit a Fiú szabaddá tesz.
Nem lesz többé megkötözött szolga.
Nem kell neki többé hazug vátesz,
S tudja, mért született, mi a dolga. 

Kit a Fiú szabaddá tesz, szabad.
Csak fogadd el ezt a szabadságot.
Elég egy áhított, szép pillanat,
ha akarod, szabad leszel s áldott. 

Ő tölti be minden szükségünket,
Mint fényben járó, gyönyörű Bárány.
Nekünk minden nap szépséges ünnep,
Az égen játszó, tarka szivárvány.

Időkerék

 

 

Elfutott a nyár, ősz jött, majd őszre tél.
Száguld az idő, mint bősz ördögszekér;
ki tudja, meddig és hol áll meg vajon,
mint óra a toronyban vagy egy falon… 

Elment a nyár, most ősz van, majd őszre tél.
Erőtlen már a természet, gyönge, gyér.
Színes avart kavar a szél a parkban
és fuvolázik hozzá szépen, halkan… 

Elszaladt a nyár, ősz van, majd őszre tél.
Elsápad az ég, a felhő törtfehér
vagy szürke, s lassan tűnik el a gomoly;
s a borúnak hiába mondod: oszolj… 

Forog minden és egyszerre körbeér,
vigaszunk pedig a bor s megtört kenyér…

 

Van horgonyom

 

 

Megértettem, jól tudom, hol a helyem,
de ha nem tudnám, sem lennék hely-telen.
A világ szemében lehetek bárki,
senki sem fogja a szívét kitárni, 

ha nem ismer, és ha én sem ismerem.
Mégsem vagyok ezért gonosz, szívtelen.
Vannak, kiknek nagyságát zengik folyvást,
hol emezt imádják, hol amazt, hol mást… 

Megragadják, felemelik magasra,
bókolnak előtte és esnek hasra.
Úgy legyen inkább, hogy nincs mit vesztenem.
Lehetek ostoba, szédült, esztelen, 

van mégis, ki azt mondja: veled vagyok.
Van horgonyom s mellé ölelő karok…

Fehérben…

 

 

Szellőből és napból kiraklak,
s fittyet hányva minden divatnak,
felöltöztetlek hófehérbe.
Nem tartozol semmivel érte… 

Adnék gyöngyöt és aranyláncot,
és sok-sok kincset, amit látsz ott…
Ennyi szépséget eldobni kár;
nem biztos, hogy annak jó, ki vár… 

Régi kőszíved elkopott már,
nem hisz semmit, s mint kajla kontár,
rossz felé vezet, útvesztőbe.
Amíg lehet, szabadulj tőle. 

Megmutatnám, mi az, mit hoztam,
és beszélgetnénk hosszan-hosszan.
Szíved ültetném egy cserépbe,
és hússzívet adnék cserébe. 

Mozaikokból összeraklak,
megmutatlak süketnek, vaknak,
mindannak, aki sánta s dadog,
hogy mindent… mindent nektek adok… 

Mozaikból kirakni vágylak.
Ne légy rab tovább, s mint a bátrak,
ugorj! És sose várj a bérre,
s én felöltöztetlek fehérbe…

Szeretni jó…

 

 

 

Mint terhes asszonyban a csöppnyi magzat,
olyan biztonságban vagyok. Takargat
és gyengéden simogat két szép kezed.
nem nézed, mi rossz bennem, nem méreget 

sem szemed, sem szíved. Sohasem mondod,
hogy rosszul teszek dolgokat, bolondot
csinálok magamból, sosem haragszol.
Szavad a szívembe örök tavaszt szól.

Lehetnek fagyos, decemberi telek,
nem temetnek maguk alá. Kikelet
van akkor is. Nem vagyok egyedül, nem.
Már réges-régen az öledbe ültem. 

És mint élni vágyó, apró embrió,
kiáltok fel, hogy hallják: szeretni jó…

Este a tavon

 

 

Apró gyermekként a
fodrozó tóban álltam,
s a szél borzolta hullámban
azt hittem, elvisz a víz.
Hirtelen elfogott a félelem,
Úgy éreztem, senki sincs velem.
Álltam ott kozmikus magányomban,
egészen kiszolgáltatottan. 

Pedig nem voltam egyedül.
Emberek voltak körös-körül.
Nagyanyám mellettem állt,
és sulykolta a ruhát,
s én mégis az egyedüllét
fájdalmát éltem át. 

A sulyok keményen csattogott a ruhán.
A nap lassan belefolyt a tóba,
miután sugara még játszott a vízen puhán.
Ahogy e képet néztem, megszűnt a félelem.
Arcomra tettem két kezem,
s biztos voltam: nem vagyok egyedül. 

Velem van a földi valóság, s legfelül
valami megfoghatatlan jóság.
Majd összecsukódtak a tavirózsák,
s elindultunk haza. 

Lépteim gyorsan szedtem,
hogy le ne maradjak.
Otthon az állatok enni kaptak,
majd nyugovóra tértek,
és engem is álomba ringattak
az alkonyi képek.

Elmúlt...

 

 

Múlt idő.
Képek,
halványuló
ködfoszlányok.
Homályba vesző
mosolyok.
Behegedt,
holt sebek. 

Még most is
magamban
rejtelek...

Vigasz magamnak

 

Gazdag és színes a szüret.
S bár szorít az idő,
mint szőlőt a prés,
és sok színes emlék
szürke ködbe vész,
és gyakran vagyok fáradt,
még várnak,
talán még várnak
magas ormok
és lehetek,
tán még lehetek
boldog... 

Már késő

 

 

Játszi, csalóka remény
Látszik az ég peremén,
Alkonyat pírja mögött
Rácsap a füst-lila köd. 

Százszínű szép szerelem
Jönne, de már szivemen
Alkonyat színe fakul,
S többé nem ejthet rabul.

Kerestem

 

Ott a falon, velem szemben
Jézus függött a kereszten.
Sokáig magam sem tudtam,
mégis mindig Őt kerestem.
Kerestem Őt földön, égen,
és kutattam a zenében,
szerelemben, sűrű éjben,
lombos erdő sűrűjében.
Kerestem álmomban, ébren,
zöld mezőn és tarka réten,
szivárványnak sok színében,
s nem találtam Őt meg mégsem. 

Megtaláltam végül, éppen
halálban és szenvedésben.
Megalázva, megtiportan,
megtaláltam Őt a borban,
s nem álmomban, hanem ébren,
megtaláltam a kenyérben.

  

Hiábavaló

 

Karcol, s mélyen belevág a húsba;
szabadulni nem lehet, mert gúzsba
köt, megbénít; előbb gyönyört okoz,
aztán rajtad marad a szenny, a kosz, 

s a fájdalom, mint Nessus-ing… Sovány
vigasztalást találsz, mert ingovány
kerít körül, és jaj, hogy elnyel.
S ott a félelem, ezernyi jellel… 

S mikor véget ér egy savanyú nap,
álmodban álmatlan gondok nyúznak.
Nyugalmat nem találsz soha, sehol.
Nem segít arany, gyémánt, karneol… 

S ugyan minek a pénz, a hatalom,
ha csak fekszel ott a… ravatalon… 

 

 

Őrangyalom

 

Virág vagy, illatos,
kit a hajnali harmat
tisztára mos.
Lebegsz a föld felett,
ha lát, a nap fölnevet.
És hiába minden bölcselet,
mégis létezel testetlen testben.
Árnyékomat színjátszóra festem,
és te vagy benne.
Általad mintha minden
életre kelne:
a tárgyak, a vágyak,
bársony, brokát és
selyem kelme.
S bár sok bölcs elme
nem hisz, csak
az anyagban,
velem vagy mindig.
Ott, hol sár és ott,
hol arany van.
Drága őrizőm.
Velem vagy tavasszal, nyáron,
télen és őszidőn,
velem vagy, midőn
jót teszek és velem,
ha vétkezem Isten ellen.
Olyan vagy, mint én,
csak éppen szellem.
Tested puha fátyol,
és bűnös játékot
sosem játszol.
Legyek bárhol,
híven őrzöl,
mint lágy anyaöl,
mint arcom a tükör,
miben téged látlak.
És bárcsak valóban
láthatnálak.
De mégis elég, ha hiszem:
oltalmat lelek nálad.

  

Hegedű-lét

 

 

A dallam néha szívig hatol,
máskor meg a fellegekbe túr,
ahogy simogat lágyan a moll,
s visszhangot kelt harsányan a dúr. 

Még tisztán szól mind, de már aznap
valamennyi húr leereszthet;
és olykor-olykor elpattannak,
megsebezve a béna testet. 

Van, hogy lazán lógnak a szálak:
a vonó újra bent a tokban;
de a húrok feszülten állnak,
és zengenének nagy titokban. 

S ha ott benn eltörik a lélek,
a fájdalomtól nyüszít nagyot,
mint kit igaztalan ítélet
sújt, mint kit az Isten elhagyott. 

S felhúrozzák újra meg újra,
nem lehet oly könnyen letörni,
mert rátalál mindig az útra,
hol a zenét magára ölti...

 

Apró emlékeim

 

 

 

Már tudtam, hogy élek: fél és kettő
éves vagyok, de voltam már nagylány –
mondogattam, bár az emlék halvány…
A képen fejemen mintás kendő. 

Aztán volt egy pirospöttyös labda,
és labdáztunk lenn a játszótéren,
de kilyukadt még azon a héten;
s rohantam haza lélek-szakadva… 

Nem kaptam újat, maradt a régi,
játék nélkül nem maradtunk így sem.
Ha emlékezem, dobban a szívem,
s néha jó kopott fotókat nézni. 

Múltam fekete-fehér képein
apró, szakadt, poros emlékeim…

 

Igen

 

 

Mikor még csak
eszméltem a rendre,
ajkam két szóra nyílt:
nem, de… 

Aztán maradt a nem,
majd a nem-ből
hadd legyen.
Szavam pedig
ez lesz: igen,
mire véget ér
a földi küzdelem.

Ajándék

 

 

Nekem ajándék
a béke,
mit Tőled kaptam,
s mint melegét a katlan,
őrzöm magamban. 

Nekem ajándék a szelídség,
ami Belőled árad,
s ha türelmem fárad,
elég egy tekintet Feléd,
s magamra öltöm
az alázat köntösét. 

Nekem ajándék a tájék,
ami körülvesz,
minden fű, fa, virág,
hisz Általad teremtetett
a világ. 

Nekem ajándék az élet,
ami nem holmi kísérlet,
mert egy és
megismételhetetlen,
s nem mindegy,
mit, mikor, hogyan tettem. 

Nekem ajándék a gyermek,
miként virág a kertnek.
Ajándék,
mert Tőled kaptam,
benne folytatódik létem,
e földön benne vagyok
halhatatlan. 

S mi szívemnek
a legnagyobb ajándék,
mint gyermeknek a játék,
mi önfeledt örömet ad:
a legnagyobb ajándék
Te vagy Magad.

Te vagy…

 

 

Ki vagy nekünk, már jól tudom:
mint rétnek nyíló liliom,
éhes szájnak meleg kenyér,
friss hó a télnek s csipke dér,
vándornak a jó világos,
feje alatt puha vánkos,
és rajta bélelt takaró,
az ételében ízes só;
édes forrás szomjazónak,
meleg sugarat szóró nap,
tapintásnak puha bársony,
életet adó karácsony,
a hajléktalannak fedél…
S nekem a mindenem legyél!

Sétáló angyalok

 

 

A tájat beburkolta
a nedves pára,
rásimult az éjszakára. 

Szárnyuk nehéz lett,
hát elindultak gyalog
kóbor angyalok. 

Köd suhant a tóra,
ami az álmos szürkeségben
tért nyugovóra. 

Mintha minden az éj
hívó szavára várna,
ráterül a sötétség
bársonyként a tájra. 

Nincs már senki ébren
a fénytelen éjben,
csupán néhány angyal gyalog
csendesen andalog…

 

Mint a mező virága...

 

 

A múlt ködéből feldereng
egy szó, egy íz, egy illat,
s ami mélyen be volt zárva,
hirtelen kinyílhat. 

Fogj egy magas létrát,
s a valóságon túl
egy új világba lépsz át,
ahol az emlékek sorakoznak.
Mindaz, amit egykor láttál:
arcok, kezek, illatos virágszál. 

Ott van, ami fájt és ami
gyönyörködtetett nemrég,
minden szép
és minden fájó emlék.
És egyre több, ahogyan
az évek szállnak.
S ha visszanézel,
mi volt az élet:
egy lehelet, csak pár nap,
ami sebesen elsuhant.
A test egyre fárad,
majd elfedi a hant
és a bánat
és a teljes feledés. 

De mégis.
Ennyi lenne az egész?
Ha meghalunk, nem vagyunk
más, csupán emlék?
A létet felváltja a nemlét? 

Az élet úgy virágzik,
mint a mező virága.
Elhervad hamar, de odaát
a romolhatatlanság várja.

 

Megváltottalak

 

 

Hívatlan jöttél,
rejtett csapásokon,
ahol még a szellő is
lábujjhegyen oson. 

Jöttél, amikor már
nem volt remény,
és éltem az életem kuszán
és egyre kuszábban. 

De már itt vagy
életem fókuszában. 

Jöttél hívatlan,
s én csak álltam riadtan,
aztán megértettem,
hogy értem haltál
kínhalált a kereszten. 

Hívatlan jöttél,
amikor a sóhajok
dübörgéssé
váltak bennem,
és számig ért a salak.
És szóltál:
ne félj, mert
megváltottalak!

 

Ami volt, elmúlt

 

 

Kósza köd lehel penészes reggelt,
letűnt világom, múltam elporladt;
itt hagyott a perc, oly gyorsan eltelt,
s most felhők takarják el a holdat. 

Földre terített sok-sok keservem,
az életem gyakran volt lejtmenet;
kimerített a hiába-verseny,
szőhettem selyemszálból terveket… 

Néha a múlt forrásként felbuzog,
a jelent és álmokat riasztva.
Csapdába ejt, mint vadat a hurok, 

kínoz, ami nem kéne, mihaszna.
Úgy érzem olykor, belepusztulok,
mégsem élek önmagam siratva…

Magány

 

 

Csendesíteném lelkem
háborgását,
de mint éles gránát
csap belém
a fájdalom.
Panasz virágzik
ajkamon, majd
nyakamra tekeredik,
akár a lasszó.
Levegőt nem kapok,
magányom fullasztó.
Kínzó, keserves,
társas magány,
annyiféle, ahány
csak lehet.
Áthatja testem, lelkem,
mérgezi szellememet. 

De talán mégis
édes a magányom.
Mert az a két lábnyom
nem az enyém
a homokban.
Amint Uram nevét
kimondtam,
Ő hordoz karjába véve.
Egyszerre könnyűvé
válok, és színültig
betölt a béke.

 

Elcsitult…

 

 

 

Volt valaha káosz, zűrzavar,
aztán mint idilli csendélet,
renddé szelídült minden hamar,
és belül nagy, kerek csenddé lett. 

Te is elcsitultál itt bennem.
Nem gondolok rád olyan gyakran,
mint rég. És nem lettem hitetlen,
csak szerelem nincs olthatatlan. 

Egyszer rád néztem, s te is láttál.
És én magamban hordoztalak.
S mint Tejútra tévedt virágszál,
vártam, légy ott a lombok alatt. 

Üljünk egymás mellett a padon…
Csak úgy… csak egymás kezét fogva.
Nem tudtam, vágyam nem olthatom
sosem veled. Romba dől, romba 

minden. De már nem panaszkodom.
És boldog vagyok, majdnem boldog.
Túljutottam a kapaszkodón,
szemem előtt nincsenek foltok. 

Valaha volt káosz, zűrzavar,
aztán: csodálatos csendélet.
És rendbe szédült minden hamar,
belül meg kiáltó csenddé lett…