Valódi képmás

 

Lehettem volna annyi minden.
Selyemfodor egy tarka ingen,
üvegcipő egy női lábon,
kacajt fakasztó gyermekálom, 

kisbetű az ékezet alatt,
éhes ember szájában falat.
Mégsem lettem. Nem lettem mégsem.
Jött valaki, megfogott kézen. 

Innom adott, nem vagyok száraz
kóró, mit a gonosz beáraz.
Tudom, közel vagyok a porhoz,
arcom mégis kincset hordoz. 

Borongós vagy vidám vagy épp más,
mindenhogy szép… valódi képmás…

Cserépedény

 

Nem marasztallak, hiszen nem tűnsz el…
S ha akarod, kiégetsz szent tűzzel.
S leszek törékeny edény, cserép,
engedelmes szolga, derék cseléd…

S ha összetörnék, mit adtál, a fényem,
áttörne majd a cserépedényen…
S annak is nagyon örülnék, hogyha
belőle olaj bőven csorogna… 

Legyek hát edény, gyenge, törékeny,
megtörve szolgáljon egész lényem;
s köröttem legyen élő a holt fa,
olyan, mintha sohasem halt volna… 

Adom, amit Te adsz nekem Magad,
Ki feltámasztod mind a holtakat…

Elpecsételt

 

Hová bújhatnék, hisz mindenütt látsz.
Hozzád kötöz egy láthatatlan lánc.
Mászhatok hegyre, léphetek rögre –
elpecsételtél immár örökre. 

Sejtjeimbe ivódtál oly mélyen.
Hívlak álmomban és hívlak ébren.
Lelkem, ha csügged s átsző a hínár,
menekvést csakis a kezed kínál. 

Hová bújhatnék, ott vagy mindenütt.
Tiéd az arany és a színezüst.
Tiéd minden szavam és mondatom,
uralkodsz tegnapon, mán, holnapon. 

Felöltöztetsz, adsz italt és ételt.
Szabad szolga vagyok… elpecsételt…

Őszköszöntő

 

Sápadt színek köszönnek az ősznek,
míg ott fenn a felhők kergetőznek.
Természet új palástba öltözött.
Nő a távolság ég és föld között. .. 

Az árnyék is hosszúra nyúlt, megnőtt.
A kopasz földre éj borít kendőt.
Ősz visszanéz néha még a Nyárra,
de már hóra gondol s nagykabátra… 

Természet belebújt új palástba,
hogy kinek van szeme újra lássa
halvány-szép, megnyugtató színeit.
Az ősz jött el és itt van, íme itt. 

Múlik az idő… megtérésre int.
Hát, eljött már az ősz, itt van megint…

Árad a kegyelem

 

Szabad vagyok, és nem tart semmi fogva,
nem vagyok sem a bűn, sem átok foglya.
Nem rémít a halál, s nem a sírverem.
Nem vagyok többé koldus, mezítelen. 

Felszökik magasra az adrenalin.
Nem uralkodik rajtam, már nem… a kín.
Kijöttem a fényre sötét cellámból,
és eltűnt minden bűn, senki nem vádol. 

Nem kell a valóságot kifestenem,
mert itt belül szikrázó, színes selyem.
Különös dolog ez, valami olyan,
mint tisztító eső vagy áradó folyam.

Nem értelmemmel, szívemmel szeretem.
Cserébe pedig árad a kegyelem…

Nemrég voltam

 

 

Nemrég voltam, mint a világ, épp olyan.
Aki helyét sosem leli, csak rohan,
tán megtalálja, ami igaz-t terem.
De csak délibábot lelt a flaszteren. 

Nemrég voltam boldogtalan, épp imént…
És nem akarom vissza a régi ént,
amely üres, hazug, tompa és odvas,
amely kesze-kusza jelekből olvas. 

Nemrég voltam egy bölcsőben kisgyerek.
Ámde az idő rohanva sistereg,
hogy átvigyen álmokon, szenvedésen.
De meg vagyok váltva a drága véren.  

Nem leszek már itt soká e földtekén.
Várom azt, hogy jöjjön el a Vőlegény…

 

Felöltözöm

 

Jön most az éjszaka és rám köszön.
Bársonypalástba s csendbe öltözöm.
Az éjszaka nem teljesen sötét,
hiszen felölti csillagköntösét. 

Csillag indul, kutatni titkokat.
Szórja fényét és halkan hívogat.
Néhány kigyúl, néhány pedig lehull,
s én bámulom csodálva itt alul. 

Virágzó, szép szavakba öltözöm,
s szívembe költözik a fényözön,
s nem számít, nappal van vagy éjszaka,
hozzád futok… és indulnék haza… 

Valahol messze egy bárány béget.
Bárány vagyok s felöltözlek téged…