Nem
marasztallak, hiszen nem tűnsz el…
S ha akarod,
kiégetsz szent tűzzel.
S leszek
törékeny edény, cserép,
engedelmes
szolga, derék cseléd…
S ha
összetörnék, mit adtál, a fényem,
áttörne majd a
cserépedényen…
S annak is
nagyon örülnék, hogyha
belőle olaj
bőven csorogna…
Legyek hát
edény, gyenge, törékeny,
megtörve
szolgáljon egész lényem;
s köröttem
legyen élő a holt fa,
olyan, mintha
sohasem halt volna…
Adom, amit Te
adsz nekem Magad,
Ki
feltámasztod mind a holtakat…
Hová
bújhatnék, hisz mindenütt látsz.
Hozzád kötöz
egy láthatatlan lánc.
Mászhatok
hegyre, léphetek rögre –
elpecsételtél immár
örökre.
Sejtjeimbe
ivódtál oly mélyen.
Hívlak
álmomban és hívlak ébren.
Lelkem, ha
csügged s átsző a hínár,
menekvést
csakis a kezed kínál.
Hová
bújhatnék, ott vagy mindenütt.
Tiéd az arany
és a színezüst.
Tiéd minden
szavam és mondatom,
uralkodsz tegnapon,
mán, holnapon.
Felöltöztetsz,
adsz italt és ételt.
Szabad szolga
vagyok… elpecsételt…
Sápadt színek
köszönnek az ősznek,
míg ott fenn a
felhők kergetőznek.
Természet új
palástba öltözött.
Nő a távolság
ég és föld között. ..
Az árnyék is
hosszúra nyúlt, megnőtt.
A kopasz
földre éj borít kendőt.
Ősz visszanéz
néha még a Nyárra,
de már hóra
gondol s nagykabátra…
Természet
belebújt új palástba,
hogy kinek van
szeme újra lássa
halvány-szép,
megnyugtató színeit.
Az ősz jött el
és itt van, íme itt.
Múlik az idő…
megtérésre int.
Hát, eljött
már az ősz, itt van megint…
Szabad vagyok,
és nem tart semmi fogva,
nem vagyok sem
a bűn, sem átok foglya.
Nem rémít a
halál, s nem a sírverem.
Nem vagyok
többé koldus, mezítelen.
Felszökik
magasra az adrenalin.
Nem uralkodik
rajtam, már nem… a kín.
Kijöttem a
fényre sötét cellámból,
és eltűnt
minden bűn, senki nem vádol.
Nem kell a
valóságot kifestenem,
mert itt belül
szikrázó, színes selyem.
Különös dolog
ez, valami olyan,
mint tisztító
eső vagy áradó folyam.
Nem
értelmemmel, szívemmel szeretem.
Cserébe pedig
árad a kegyelem…
Nemrég voltam,
mint a világ, épp olyan.
Aki helyét
sosem leli, csak rohan,
tán
megtalálja, ami igaz-t terem.
De csak
délibábot lelt a flaszteren.
Nemrég voltam boldogtalan,
épp imént…
És nem akarom
vissza a régi ént,
amely üres,
hazug, tompa és odvas,
amely
kesze-kusza jelekből olvas.
Nemrég voltam
egy bölcsőben kisgyerek.
Ámde az idő
rohanva sistereg,
hogy átvigyen
álmokon, szenvedésen.
De meg vagyok
váltva a drága véren.
Nem leszek már
itt soká e földtekén.
Várom azt,
hogy jöjjön el a Vőlegény…
Jön most az
éjszaka és rám köszön.
Bársonypalástba
s csendbe öltözöm.
Az éjszaka nem
teljesen sötét,
hiszen felölti
csillagköntösét.
Csillag indul,
kutatni titkokat.
Szórja fényét
és halkan hívogat.
Néhány kigyúl,
néhány pedig lehull,
s én bámulom
csodálva itt alul.
Virágzó, szép
szavakba öltözöm,
s szívembe költözik
a fényözön,
s nem számít,
nappal van vagy éjszaka,
hozzád futok…
és indulnék haza…
Valahol messze
egy bárány béget.
Bárány vagyok
s felöltözlek téged…
Felhangzik az éji
ének,
táncolnak a tótündérek.
Álmot búg lágyan
a nádas,
pihen patkó, alszik
lábvas.
Nyugszik az
udvar, pej, tehén,
álmodnak a
hold tengerén.
Imbolyognak
barna árnyak,
integetnek
múló nyárnak.
A nap heve már
nem lángol.
Csendesül a
dallam, már moll.
A levegő még
lágyan lüktet,
integet a
holdezüstnek.
Akár egy hosszútávfutó,
elfáradt a
szép nyárutó.
S míg a felhők
kergetőznek,
átadja helyét
az ősznek…
