Nézem a fényképét, kisfiús mosoly.
Pedig ott belül már régen haldokol…
Felette ott messze az űr tántorog,
alatta meg a mélység, mint tág torok…


Szíve ül hangtalan a semmi ágán,
ő pedig énekelget búsan, árván.
Szeretett volna játszani gazdagon,
de neki az élete volt a vagyon.


Szétosztotta és elherdálta magát.
Fiatalon lett egy megkopott kabát,
amelyet kettétört egy őrült vonat…
Koromsötét volt már a szívlenyomat.


Sok veréstől volt teste-lelke véres,
nyomorúságban mégsem csupán béres…
Most is ott ül némán a semmi ágán.
S a végtelenben összeér a vágány…