Fakóból színes…

 

 

 

Fázik az erdő, annyira árva,
nincs, aki ételt hoz asztalára.
Puszta a föld most, és ázva-fázva,
hótakarót terítget magára. 

Köd szitál, aztán makacsul leül,
majd felszáll a nappal kelletlenül.
Sokat töprengtem, vajon mennyit ér
a fakón szürke, kopott lenti tér. 

Puszta voltam én is, régen így volt.
De van már bennem sok csodás színfolt.
Ő néz vissza, ha tükörbe nézek,
habár ráncot varrtak rám az évek. 

Lettem, amit Ő tett, egyedül Ő:
fakóból színessé lényegülő.