Végtelen távlat

 

 

Duruzsol a meleg a szobában,
ahogy surrog a drótban az áram.
Az ablakból bámulom a tájat,
és kinn ragyog a végtelen távlat. 

Szinte megvakít az éles kontúr.
S mintha fényt látnék az ablakon túl,
amely ereszkedik le csendesen.
Látomás talán, titkon meglesem… 

Embertömeg, mint illó fergeteg,
ellepi a hatalmas termeket.
Csillogó ruhát viselnek, bálit,
táncol minden lélek, táncol Dávid… 

S ahogyan a zenit pirosra vált,
elnyeli a látomást és a bált.
Szívem örömmel telve, mióta
beláttam az új dimenzióba. 

Oda, hol nem döngenek lánctalpak,
ahol a jajkiáltás elhallgat;
hol senki sem rohan vagy rostokol,
hol szívben élet s arcokon mosoly…