Apró
gyermekként a
fodrozó tóban
álltam,
s a szél
borzolta hullámban
azt hittem,
elvisz a víz.
Hirtelen
elfogott a félelem,
Úgy éreztem,
senki sincs velem.
Álltam ott
kozmikus magányomban,
egészen
kiszolgáltatottan.
Pedig nem voltam
egyedül.
Emberek voltak
körös-körül.
Nagyanyám
mellettem állt,
és sulykolta a
ruhát,
s én mégis az
egyedüllét
fájdalmát
éltem át.
A sulyok
keményen csattogott a ruhán.
A nap lassan
belefolyt a tóba,
miután sugara
még játszott a vízen puhán.
Ahogy e képet
néztem, megszűnt a félelem.
Arcomra tettem
két kezem,
s biztos
voltam: nem vagyok egyedül.
Velem van a
földi valóság, s legfelül
valami
megfoghatatlan jóság.
Majd
összecsukódtak a tavirózsák,
s elindultunk
haza.
Lépteim
gyorsan szedtem,
hogy le ne
maradjak.
Otthon az
állatok enni kaptak,
majd nyugovóra
tértek,
és engem is
álomba ringattak
az alkonyi
képek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése