Életre hívott

 

Vállamról eltűnt már rég a holt teher.
Nincsen rajta semmi; s mint egy hópehely,
úgy olvad el a sok keserves emlék.
Megannyi mozdulatlan, ősi szentkép, 

mit tisztelni kellett az élő helyett.
Nem ettem életet s az engem evett…
Korhadtam, mint halni készülő faág,
hiszen nem hallottam annak a szavát, 

ki életet ad s lassan mentem tönkre.
Mert nem volt semmi, senki sem örökre…
De, ami most van, mára éppen elég;
felfelé lendül az óriáskerék… 

Úszom bele a bódító illatba.
Mert aki itt járt, elment, de itt hagyta…