Árad a kegyelem

 

Szabad vagyok, és nem tart semmi fogva,
nem vagyok sem a bűn, sem átok foglya.
Nem rémít a halál, s nem a sírverem.
Nem vagyok többé koldus, mezítelen. 

Felszökik magasra az adrenalin.
Nem uralkodik rajtam, már nem… a kín.
Kijöttem a fényre sötét cellámból,
és eltűnt minden bűn, senki nem vádol. 

Nem kell a valóságot kifestenem,
mert itt belül szikrázó, színes selyem.
Különös dolog ez, valami olyan,
mint tisztító eső vagy áradó folyam.

Nem értelmemmel, szívemmel szeretem.
Cserébe pedig árad a kegyelem…

Nemrég voltam

 

 

Nemrég voltam, mint a világ, épp olyan.
Aki helyét sosem leli, csak rohan,
tán megtalálja, ami igaz-t terem.
De csak délibábot lelt a flaszteren. 

Nemrég voltam boldogtalan, épp imént…
És nem akarom vissza a régi ént,
amely üres, hazug, tompa és odvas,
amely kesze-kusza jelekből olvas. 

Nemrég voltam egy bölcsőben kisgyerek.
Ámde az idő rohanva sistereg,
hogy átvigyen álmokon, szenvedésen.
De meg vagyok váltva a drága véren.  

Nem leszek már itt soká e földtekén.
Várom azt, hogy jöjjön el a Vőlegény…

 

Felöltözöm

 

Jön most az éjszaka és rám köszön.
Bársonypalástba s csendbe öltözöm.
Az éjszaka nem teljesen sötét,
hiszen felölti csillagköntösét. 

Csillag indul, kutatni titkokat.
Szórja fényét és halkan hívogat.
Néhány kigyúl, néhány pedig lehull,
s én bámulom csodálva itt alul. 

Virágzó, szép szavakba öltözöm,
s szívembe költözik a fényözön,
s nem számít, nappal van vagy éjszaka,
hozzád futok… és indulnék haza… 

Valahol messze egy bárány béget.
Bárány vagyok s felöltözlek téged…

Nyárutó

 

Felhangzik az éji ének,
táncolnak a tótündérek.
Álmot búg lágyan a nádas,
pihen patkó, alszik lábvas.
Nyugszik az udvar, pej, tehén,
álmodnak a hold tengerén.
Imbolyognak barna árnyak,
integetnek múló nyárnak.
A nap heve már nem lángol.
Csendesül a dallam, már moll.
A levegő még lágyan lüktet,
integet a holdezüstnek.
Akár egy hosszútávfutó,
elfáradt a szép nyárutó.
S míg a felhők kergetőznek,
átadja helyét az ősznek…

Főszereplő vagyok...

 

Főszereplő vagyok,
a saját filmemé.
A kockák rajta vannak egy égi pendrive-on,
és bármi is kerül rá, nem bánom.
Nem emészt hiány vagy bűntudat,
hisz próbálom járni a szűk utat.
Van, amit rosszul csinálok,
és ilyenkor annyit mondok: bocsánat.
Valaki meghallgat, megbocsát
és nem ütöm meg a bokámat…
Tudom, hogy szeretve vagyok
így is, tökéletlenül.
És tökéletes vagyok… ott, legbelül… 

Főszereplő vagyok,
a saját filmemé.
Életem minden eseménye benne van.
Nem vész el egyetlen szál hajam,
sem egyetlen pillanat.
S aki megnézi, egyáltalán
nem unatkozik a film alatt.
A vége felirat nem kerül rá sosem,
mert nincs vége.
A halál után nem lesz éles cezúra,
mert akkor is,
ugyanúgy támaszkodom az Úrra. 

Hogy mikor lesz a bemutató, nem tudom,
mert most még nyers, vágatlan.
De azt tudom:
Jézussal meghaltam,
és fel is támadtam…

Életre hívott

 

Vállamról eltűnt már rég a holt teher.
Nincsen rajta semmi; s mint egy hópehely,
úgy olvad el a sok keserves emlék.
Megannyi mozdulatlan, ősi szentkép, 

mit tisztelni kellett az élő helyett.
Nem ettem életet s az engem evett…
Korhadtam, mint halni készülő faág,
hiszen nem hallottam annak a szavát, 

ki életet ad s lassan mentem tönkre.
Mert nem volt semmi, senki sem örökre…
De, ami most van, mára éppen elég;
felfelé lendül az óriáskerék… 

Úszom bele a bódító illatba.
Mert aki itt járt, elment, de itt hagyta…

 

Vágyvers

 

Szeretnék magas szirtre állni,
Ahonnan csak egy ugrás a nap.
Szeretnék sebesen repülni,
Mint a széllel szálló pillanat. 

Vágyom lebegni, szamárfület
Intve a gravitációnak,
Vagy úszni a vízen, ahogy egy
Kecsesen ringatózó csónak. 

Szeretnék fáradt este lenni,
Vagy mézarany színű pirkadat,
De nem tud segíteni senki,
Ezért olyan vagyok, mint a rab. 

De ha volnék az, aki vagyok,
És sosem akarnék más lenni,
Vagy mást tenni unos-untalan,
Akár el is viselném magam…