A halmok, mint
megannyi merinó,
lehullt immár
a decemberi hó.
A föld fehérbe
burkolja magát,
az ágakon
szikrázó hókabát.
Nádas se búg
már, mint a szaxofon,
minden halott regélő
partokon…
Fehér tető,
mint porcukorfedél;
alul s felül
most minden hófehér.
Reszket kinn a
fű, levél s az ágbog,
s benn melegbe
vackolódnak álmok…
Bolyong a
fény, mint félvak, félárva;
suhan a szél
és bong a szélhárfa.
Az utcán
néhány kósza lámpa ég.
Kezemben
fagyott évek, pár marék…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése