Kósza
köd lehel penészes reggelt,
letűnt
világom, múltam elporladt;
itt
hagyott a perc, oly gyorsan eltelt,
s
most felhők takarják el a holdat.
Földre
terített sok-sok keservem,
az
életem gyakran volt lejtmenet;
kimerített
a hiába-verseny,
szőhettem
selyemszálból terveket…
Néha
a múlt forrásként felbuzog,
a
jelent és álmokat riasztva.
Csapdába
ejt, mint vadat a hurok,
kínoz,
ami nem kéne, mihaszna.
Úgy
érzem olykor, belepusztulok,
mégsem
élek önmagam siratva…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése