Csendesíteném
lelkem
háborgását,
de
mint éles gránát
csap
belém
a
fájdalom.
Panasz
virágzik
ajkamon,
majd
nyakamra
tekeredik,
akár
a lasszó.
Levegőt
nem kapok,
magányom
fullasztó.
Kínzó,
keserves,
társas
magány,
annyiféle,
ahány
csak
lehet.
Áthatja
testem, lelkem,
mérgezi
szellememet.
De
talán mégis
édes
a magányom.
Mert
az a két lábnyom
nem
az enyém
a
homokban.
Amint
Uram nevét
kimondtam,
Ő
hordoz karjába véve.
Egyszerre
könnyűvé
válok,
és színültig
betölt
a béke.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése