A dallam néha szívig
hatol,
máskor meg a fellegekbe
túr,
ahogy simogat lágyan a
moll,
s visszhangot kelt
harsányan a dúr.
Még tisztán szól mind, de
már aznap
valamennyi húr
leereszthet;
és olykor-olykor
elpattannak,
megsebezve a béna testet.
Van, hogy lazán lógnak a
szálak:
a vonó újra bent a
tokban;
de a húrok feszülten
állnak,
és zengenének nagy
titokban.
S ha ott benn eltörik a
lélek,
a fájdalomtól nyüszít
nagyot,
mint kit igaztalan ítélet
sújt, mint kit az Isten
elhagyott.
S felhúrozzák újra meg
újra,
nem lehet oly könnyen
letörni,
mert rátalál mindig az
útra,
hol a zenét magára
ölti...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése