Végtelen távlat

 

 

Duruzsol a meleg a szobában,
ahogy surrog a drótban az áram.
Az ablakból bámulom a tájat,
és kinn ragyog a végtelen távlat. 

Szinte megvakít az éles kontúr.
S mintha fényt látnék az ablakon túl,
amely ereszkedik le csendesen.
Látomás talán, titkon meglesem… 

Embertömeg, mint illó fergeteg,
ellepi a hatalmas termeket.
Csillogó ruhát viselnek, bálit,
táncol minden lélek, táncol Dávid… 

S ahogyan a zenit pirosra vált,
elnyeli a látomást és a bált.
Szívem örömmel telve, mióta
beláttam az új dimenzióba. 

Oda, hol nem döngenek lánctalpak,
ahol a jajkiáltás elhallgat;
hol senki sem rohan vagy rostokol,
hol szívben élet s arcokon mosoly…

Medárdra

 

 

Mikor jár le már Medárd?
Június van, hát ne várd! 

A probléma összetett;
adok egy jó ötletet.
Legyen mindig fedett ég,
ne ázzanak a fecskék.
Eső annyi ne essen,
hogy fürödni lehessen.
Legyen egy jó nagy fazék,
s hogyha nagyon sír az ég,
(bár ez igen meglepő)
abba essen az eső.
Onnan vegyünk friss vizet.
Igaz, kissé indirekt… 

Június van, hát ne várd,
mikor jár le már Medárd…

Göröngyös út (Schneider Angéla festményére)

 

 

Göröngyös úton lépdelünk hiába,
kapaszkodunk gyökérbe, kőbe, fába. 

A tüske sokszor mélyen húsunkba vág,
mégis menni kell… és menni kell tovább… 

Karunkat nyújtogatjuk, mint az ágak,
szerelmet koldulunk, virágot, vágyat. 

Kőbe botlunk, s görnyedünk, akár a fák,
mégis menni kell… és menni kell tovább. 

Áthatolhatatlan a sűrű ösvény,
de vár a ködön túl csodás, örök fény…

                                                Schneider Angéla: Göröngyös út                                 

Cezúra

 

 

Véget ért immár egy korszak.
Tudom, van még némi holt szag,
többé mégsem vagyok kevély,
nem húz vissza seb vagy fekély…
Szemem láthatatlant láthat,
hallom belül a trillákat,
megnyílt a fülem a dalra,
s mehetek jobbra vagy balra,
minden utam hozzá vezet.
Fogom a megtartó kezet…
S kérdem, ugyan milyen csend ez…
Hát, hazaértem… Istenhez…

Nyár volt…

 

 

Győzött a fényesség az éj felett.
Láttam, ahogy a hajnal lépeget,
hogy utolérje az új reggelt.
Figyeltem, a játszótér úgy megtelt, 

pedig nem volt meleg, csupán húsz fok.
Jó volt gyereknek, bár néha túlzok,
mert megszépül minden a távolban;
nem tudom, mi igaz s mit álmodtam… 

Mélyen aludt a nyűtt iskolapad,
gyerekzsivaj szállt a kertek alatt.
Estére megpihent labda, hinta,
sötétlett az intarziaminta. 

A nap legurult a hegy ormáról,
s mindent ezüstbe vont a holdfátyol…

Menj be…

 

 

A világ folyása nem érdekel.
Kezem kinyújtom s téged érlek el…
Szívem-lelkem bátor, sosem retteg;
áldozatod hű szívednek vett meg… 

Éjjel-nappal benned gyönyörködöm,
s te átviszel sötétségen, ködön.
Kérlek, adj erőt – más vágyam sincsen,
mint hogy akaratod teljesítsem. 

Szavad igaz, kiváló eledel.
Te vagy, aki sohasem feled el.
S ha eljutok kapudhoz, a mennybe,
csak azt mondd: hű szolgám voltál, menj be… 

Élő kő

 

 

Ki teszi vajon, hogy a rügy kipattan,
s hogy elhal, mégis élet van a magban…
Hiszem, fontos vagyok az ő szemében,
legyek bár gazdag vagy éljek szegényen. 

A természet sok csodája mind enyém.
És hogy tőle kaptuk, mindig hittem én.
Az ég felettem olyan, mint egy kéklő,
zafír pamaccsal ékesített ékkő. 

A világ hamis tükör… összetöröm,
s vár rám egy békességes életöröm.
Az számít, ki vagyok Uram szemében:
tükröződöm benne tisztán, fehéren. 

Élő kő vagyok, szívemben arany van,
s nem vagyok senki sem egy szál magamban…