Nehéz az élet,
túlontúl nehéz.
Minden kopár, a
szem bármerre néz.
Forrás nélkül
elapad a szív is.
s jöhet vihar,
szívszorító krízis,
s kihez
fordulhatnál. Csak állsz némán.
Pedig szép
vagy, különleges példány.
Nincs tehozzád
senki sem hasonló.
Tiszta vagy,
mint szálló, pille porhó.
Ha tükörbe
nézel, bármit is mond,
értékes vagy
és nem holmi diszkont
áru,
leértékelt, ócska termék.
Hordozod a napok
minden terhét,
s ha van vized,
bár kinn hőség perzsel,
boldogabb vagy
minden egyes perccel…
Nem vagyok
bábu egy kirakatban,
nem vagyok
kirakós – kirakatlan.
Bár, ha hinnem
néha nagyon nehéz,
egész vagyok, teljesen
kész.
Anya szült, és
nem készültem gyárban.
Mi, emberek,
vagyunk még így páran.
Kibújtam, hogy
megrepedt a burok,
s ma már
tudom, hogy semmit sem tudok…
Markoltam gyakran
sarat, homokot,
s tettem
olyat, mi bajt okozott.
De mára cserép
lettem, törékeny,
gyenge vagyok,
nincs semmi fölényem…
S ahogy
évszakok múlnak, haladnak,
már tudom,
kevés vagyok magamnak…
Akkor történt,
három óra húszkor.
Tudod, ahogy
az a régi blúz szól…
Mindig eszembe
jut, hogyha hallom.
Száz virág
hervadt el már a hanton…
Akkor történt,
három óra húsz volt.
Magam voltam,
bár a szoba zsúfolt…
Szelíd mosoly,
ahogyan várt haza;
fülemben mégis
halkul már szava.
Akkor történt,
három óra húszkor.
Ég leszakadt, megrepedt
a bútor,
összetört egy élet
is ott bennem,
s nem tudtam kinyögni
mást, csak: nem, nem…
Akkor történt,
három óra húszkor.
Tudod, ahogy
az a régi blúz szól…
Három óra
húszkor, akkor történt,
s hordom azóta
az összetört fényt…
Tükörbe nézek
és téged látlak
s mondom
magamnak, hogy bárcsak… bárcsak…
Emlékszem,
ahogy merted a levest.
Nézem az
alkonyt, ahogyan lefest…
Tükörbe nézek
és téged látlak.
Simogatásod
nem adnám másnak;
mosolyod sem,
ami rózsát termett.
Könnyed volt
lelkem tisztító permet.
Tükörbe nézek
és téged látlak
emlékszem,
mikor nem jött a másnap…
Hiányod mélyen
bőrömbe égett,
mégis segített
élni emléked…
Tükörbe nézek
és téged látlak;
és nem adnálak
az elmúlásnak…
Nem vagyok árnyalak
megkopott falon,
vagy zenélni
vágyó, néma cimbalom.
Nem vagyok
kitaposott, lyukas cipő,
vagy ócska
ruha, mit a gyerek kinő.
Nem vagyok
fénye vesztett, égi csillag,
s nem vagyok azok
közt, kik mindig sírnak.
Szállok vagy
futok, vagy sétálok gyalog,
lépteim óvják
vigyázó angyalok.
Már tudom,
hogy ki vagyok a szemedben –
igaz, már
kenyerem javát megettem.
Édes gyermeked
vagyok, csodás képmás,
ugyanannyi
hittel, mint Pál vagy Kéfás.
Hisz ember
vagyok, a te remekműved.
És
minden napom, órám veled… ünnep…
Egymagamban
vagyok elszenderülve,
és nem őriz
senki, csak egyedül te.
Fekszem az
ágyon vagy ülök egy széken,
te mellettem
állsz és betakarsz szépen.
Köszönöm, hogy
magamra sosem hagytál.
Nálad mindig
van ételem, egy nagy tál.
Kopogok hozzád
s nem maradok kívül,
nem várod meg,
hogy a vacsorám kihűl.
Te táplálsz
engem, ha rám tör az éhség,
könnyeim
letörlöd, betakarsz és még
mesét is
mondasz, ha este lefekszem.
Rám jobban
vigyázol, mint százezer szem.
S ha lehull
szememről egyszer a lepel,
és elmegyek
végleg… ott is ott leszel…
Amíg szemléled
őt s gondolkozol,
gyémántból
briliáns kővé csiszol.
És amire nem
voltál hajlandó,
elhiszed azt,
hogy él a halandó.
Őt látod már,
ha tükörbe nézel.
Ellát sok
jóval, tejjel és mézzel.
S ha jön a
bánat, mint sötét felleg,
szeretetével
akkor is ellep.
Volt egyszer
régen, réges-régen
egy kert, a
csodálatos éden,
mely magadban
mélyen most is ott van,
s hallod,
ahogy szíved vele dobban.
Míg nézed őt
és mást nem is teszel,
ő kézen fog s
szelíden felemel.
