Zölddel vonja
be tavasz a fákat,
tél pedig
felenged, gyengül, fárad;
kincseit is
elkótyavetyéli,
semmi sincsen
már amolyan téli…
Dermedt dérből
harmatcsepp lesz újra,
tetőről a
havat szél lefújja.
csend nem
didereg többé a fákon;
én is
felmelegszem, már nem fázom.
Így jön napra
nap, évszakról évszak,
s én csodálva
nézem mindet, és csak
szívszorongva látom,
milyen gyorsan
szalad el a
ma, s a tegnap hol van…
Mindeközben
futnak el az évek,
s nincs
esélyem, hogy nyomukba érjek…
Nincs most,
ami táplál és szomjat olt,
és a föld,
mint meddő és megrabolt
szerelmes, úgy
érzi, hogy rossz, hitvány,
mint babájától
megfosztott kislány.
Én is vagyok
szárazon és étlen.
Kifoszt, megfojt
teljesen az éhem.
Vagyok sokszor
keservesen szomjan,
és vizet sincs
merítenem honnan.
Nincs
megoldás, bárhogyan is kérem;
megmarad a
fájdalom, a szégyen.
Nincs
megoldás, akárhonnan várom;
vállamon súly,
nyakamon a járom.
Nem
számíthatok másra, csak egyre,
ha szemem felemelem…
a hegyre…
Amikor úgy
látszik, mindennek vége,
te jössz és
derűt adsz ború helyébe.
S hogyha már
majdnem minden szál elszakad,
nem azt
mondod, hogy gyűlölni nem szabad;
csak éppen, ha
benned nyugszom, nem teszem.
Ha rossz
vagyok, nem mondod, hogy helytelen.
Tudom,
megbocsátottál, s te nem tennéd.
Ezért már én
sem. Te nem vagy festett kép,
nem vagy ember
által kitalált mese,
világbajnokság
nagy, dicső győztese,
vászonra
vetített, homályos szentkép.
Tőled él, ami
él; szállnak a lepkék…
És amikor nincs
tovább, mert nincs remény,
s élek mégis… Te
teszed azt is, nem én…
Nehéz az élet,
túlontúl nehéz.
Minden kopár, a
szem bármerre néz.
Forrás nélkül
elapad a szív is.
s jöhet vihar,
szívszorító krízis,
s kihez
fordulhatnál. Csak állsz némán.
Pedig szép
vagy, különleges példány.
Nincs tehozzád
senki sem hasonló.
Tiszta vagy,
mint szálló, pille porhó.
Ha tükörbe
nézel, bármit is mond,
értékes vagy
és nem holmi diszkont
áru,
leértékelt, ócska termék.
Hordozod a napok
minden terhét,
s ha van vized,
bár kinn hőség perzsel,
boldogabb vagy
minden egyes perccel…
Nem vagyok
bábu egy kirakatban,
nem vagyok
kirakós – kirakatlan.
Bár, ha hinnem
néha nagyon nehéz,
egész vagyok, teljesen
kész.
Anya szült, és
nem készültem gyárban.
Mi, emberek,
vagyunk még így páran.
Kibújtam, hogy
megrepedt a burok,
s ma már
tudom, hogy semmit sem tudok…
Markoltam gyakran
sarat, homokot,
s tettem
olyat, mi bajt okozott.
De mára cserép
lettem, törékeny,
gyenge vagyok,
nincs semmi fölényem…
S ahogy
évszakok múlnak, haladnak,
már tudom,
kevés vagyok magamnak…
Akkor történt,
három óra húszkor.
Tudod, ahogy
az a régi blúz szól…
Mindig eszembe
jut, hogyha hallom.
Száz virág
hervadt el már a hanton…
Akkor történt,
három óra húsz volt.
Magam voltam,
bár a szoba zsúfolt…
Szelíd mosoly,
ahogyan várt haza;
fülemben mégis
halkul már szava.
Akkor történt,
három óra húszkor.
Ég leszakadt, megrepedt
a bútor,
összetört egy élet
is ott bennem,
s nem tudtam kinyögni
mást, csak: nem, nem…
Akkor történt,
három óra húszkor.
Tudod, ahogy
az a régi blúz szól…
Három óra
húszkor, akkor történt,
s hordom azóta
az összetört fényt…
Tükörbe nézek
és téged látlak
s mondom
magamnak, hogy bárcsak… bárcsak…
Emlékszem,
ahogy merted a levest.
Nézem az
alkonyt, ahogyan lefest…
Tükörbe nézek
és téged látlak.
Simogatásod
nem adnám másnak;
mosolyod sem,
ami rózsát termett.
Könnyed volt
lelkem tisztító permet.
Tükörbe nézek
és téged látlak
emlékszem,
mikor nem jött a másnap…
Hiányod mélyen
bőrömbe égett,
mégis segített
élni emléked…
Tükörbe nézek
és téged látlak;
és nem adnálak
az elmúlásnak…
