Nyárutó

 

Felhangzik az éji ének,
táncolnak a tótündérek.
Álmot búg lágyan a nádas,
pihen patkó, alszik lábvas.
Nyugszik az udvar, pej, tehén,
álmodnak a hold tengerén.
Imbolyognak barna árnyak,
integetnek múló nyárnak.
A nap heve már nem lángol.
Csendesül a dallam, már moll.
A levegő még lágyan lüktet,
integet a holdezüstnek.
Akár egy hosszútávfutó,
elfáradt a szép nyárutó.
S míg a felhők kergetőznek,
átadja helyét az ősznek…

Főszereplő vagyok...

 

Főszereplő vagyok,
a saját filmemé.
A kockák rajta vannak egy égi pendrive-on,
és bármi is kerül rá, nem bánom.
Nem emészt hiány vagy bűntudat,
hisz próbálom járni a szűk utat.
Van, amit rosszul csinálok,
és ilyenkor annyit mondok: bocsánat.
Valaki meghallgat, megbocsát
és nem ütöm meg a bokámat…
Tudom, hogy szeretve vagyok
így is, tökéletlenül.
És tökéletes vagyok… ott, legbelül… 

Főszereplő vagyok,
a saját filmemé.
Életem minden eseménye benne van.
Nem vész el egyetlen szál hajam,
sem egyetlen pillanat.
S aki megnézi, egyáltalán
nem unatkozik a film alatt.
A vége felirat nem kerül rá sosem,
mert nincs vége.
A halál után nem lesz éles cezúra,
mert akkor is,
ugyanúgy támaszkodom az Úrra. 

Hogy mikor lesz a bemutató, nem tudom,
mert most még nyers, vágatlan.
De azt tudom:
Jézussal meghaltam,
és fel is támadtam…

Életre hívott

 

Vállamról eltűnt már rég a holt teher.
Nincsen rajta semmi; s mint egy hópehely,
úgy olvad el a sok keserves emlék.
Megannyi mozdulatlan, ősi szentkép, 

mit tisztelni kellett az élő helyett.
Nem ettem életet s az engem evett…
Korhadtam, mint halni készülő faág,
hiszen nem hallottam annak a szavát, 

ki életet ad s lassan mentem tönkre.
Mert nem volt semmi, senki sem örökre…
De, ami most van, mára éppen elég;
felfelé lendül az óriáskerék… 

Úszom bele a bódító illatba.
Mert aki itt járt, elment, de itt hagyta…

 

Vágyvers

 

Szeretnék magas szirtre állni,
Ahonnan csak egy ugrás a nap.
Szeretnék sebesen repülni,
Mint a széllel szálló pillanat. 

Vágyom lebegni, szamárfület
Intve a gravitációnak,
Vagy úszni a vízen, ahogy egy
Kecsesen ringatózó csónak. 

Szeretnék fáradt este lenni,
Vagy mézarany színű pirkadat,
De nem tud segíteni senki,
Ezért olyan vagyok, mint a rab. 

De ha volnék az, aki vagyok,
És sosem akarnék más lenni,
Vagy mást tenni unos-untalan,
Akár el is viselném magam…

 

Futnak el az évek

 

Zölddel vonja be tavasz a fákat,
tél pedig felenged, gyengül, fárad;
kincseit is elkótyavetyéli,
semmi sincsen már amolyan téli… 

Dermedt dérből harmatcsepp lesz újra,
tetőről a havat szél lefújja.
csend nem didereg többé a fákon;
én is felmelegszem, már nem fázom. 

Így jön napra nap, évszakról évszak,
s én csodálva nézem mindet, és csak
szívszorongva látom, milyen gyorsan
szalad el a ma, s a tegnap hol van… 

Mindeközben futnak el az évek,
s nincs esélyem, hogy nyomukba érjek…

 

Most nincs...

 

Nincs most, ami táplál és szomjat olt,
és a föld, mint meddő és megrabolt
szerelmes, úgy érzi, hogy rossz, hitvány,
mint babájától megfosztott kislány. 

Én is vagyok szárazon és étlen.
Kifoszt, megfojt teljesen az éhem.
Vagyok sokszor keservesen szomjan,
és vizet sincs merítenem honnan. 

Nincs megoldás, bárhogyan is kérem;
megmarad a fájdalom, a szégyen.
Nincs megoldás, akárhonnan várom;
vállamon súly, nyakamon a járom. 

Nem számíthatok másra, csak egyre,
ha szemem felemelem… a hegyre…

Te teszed...

 

Amikor úgy látszik, mindennek vége,
te jössz és derűt adsz ború helyébe.
S hogyha már majdnem minden szál elszakad,
nem azt mondod, hogy gyűlölni nem szabad; 

csak éppen, ha benned nyugszom, nem teszem.
Ha rossz vagyok, nem mondod, hogy helytelen.
Tudom, megbocsátottál, s te nem tennéd.
Ezért már én sem. Te nem vagy festett kép, 

nem vagy ember által kitalált mese,
világbajnokság nagy, dicső győztese,
vászonra vetített, homályos szentkép.
Tőled él, ami él; szállnak a lepkék… 

És amikor nincs tovább, mert nincs remény,
s élek mégis… Te teszed azt is, nem én…