A halmok, mint
megannyi merinó,
lehullt immár
a decemberi hó.
A föld fehérbe
burkolja magát,
az ágakon
szikrázó hókabát.
Nádas se búg
már, mint a szaxofon,
minden halott regélő
partokon…
Fehér tető,
mint porcukorfedél;
alul s felül
most minden hófehér.
Reszket kinn a
fű, levél s az ágbog,
s benn melegbe
vackolódnak álmok…
Bolyong a
fény, mint félvak, félárva;
suhan a szél
és bong a szélhárfa.
Az utcán
néhány kósza lámpa ég.
Kezemben
fagyott évek, pár marék…
Itt az ősz, a
csendje szinte néma,
minden élő
nyugovóra tér ma.
Alszik a mag,
takarója paplan.
Kicsit meghal
minden halhatatlan…
Nemsokára hó
zúdul a tájra,
hópehely a
felhők táncát járja.
Jégvirág lesz
ablakoknak dísze,
ágaké meg fagy
horgolta csipke.
Most némaság
van, temetői gyász,
de mindarra,
mi alszik, ő vigyáz.
Ő, aki vetett
s majd mindent arat,
s elhozza a
tavaszt és a nyarat…
Száll az idő,
száll, mint könnyű pelyva,
és eltűnik a
sír és minden fejfa…
Bántó a ma
szelleme.
Mintha minden
mű-anyagot ellene.
Csak állsz a
valóságtól megfosztva,
És semmit sem
tehetsz ellene.
Ma semmi sem
valódi.
Mű a virág, a
köröm, a fa, a fű,
Ma disszonáns
minden zenemű,
S fognád be
füledet, mert neked
Az minden,
csak nem műremek.
Mű-tóban
mű-kacsák fürdenek,
Mű-felhők
borítják az eget,
A tereken
mű-koldus kéreget.
A világ
korhadt, meddő.
És ami ezt
elfedné,
Nincs olyan
nagy kendő.
A valóság nem
kell,
Csak a mű
kelendő.
Te ne légy hazug álmokban cinkos.
Légy az, aki a
valóság
Ösvényén
lépeget.
Mert nem a
mű-valóság,
Ez az igazi
élvezet.
Nem
vagyok különb én senkinél.
Engem
is ér nap, eső és szél.
Ugyanúgy
van szemem, szám, szívem.
De
hiszem, hogy járok a vízen.
Nem
vagyok különb én senkinél.
Hajamat
is befesti a dér.
Ölelésem
ugyanúgy fárad,
de
tudom, otthon vagyok nálad.
Nem
vagyok különb én senkinél.
Sírogatok,
hogyha bánat ér,
s
kacagok, ha szikrázó öröm.
S
olyan jó, hogy van hozzád közöm.
Nem
vagyok különb én senkinél.
Beköszön
hozzám a nyár, a tél.
De
tudom, hogy eljöttél értem,
és
ott vagy a borban, kenyérben…
Úgy kellesz, mint
forróságnak a szellő,
mint
kalapácsnak az üllő,
mint keréknek
a küllő.
Mint forrásnak
a kút,
mint vándornak
az út.
Mint termés a
földnek,
mint gyermek
az ölnek.
Mint szobornak
a márvány,
mint égnek a
szivárvány.
Mint tányérnak
az étek,
mint kottának
az ének,
mint csillag
az égnek,
mint hideg a
jégnek.
Úgy kellesz, mint halásznak
a hal,
mint háznak a
fal.
Mint fának a
gyümölcs,
mint butának a
bölcs.
Mint víz a
szomjazónak,
mint folyónak
a csónak.
Mint éhezőnek
a kenyér,
mint simogatásnak
a tenyér,
mint kupa a
bornak.
S ha szíveink
összeforrnak,
reménytelen
vágyódásomnak vége.
Majd
vizsgáljuk szívünket,
a szerelemtől
ég-e.
S akkor puha
bársony
léptekkel
megyek hozzád,
és közös
birtokunk lesz
a mennyország.
Az idő nem áll
meg,
Forog egyre a
kerék,
Én minden
szépet,
Elmentenék
Egy apró
kuckóba.
Legyen az
csodás vers
Vagy próza,
Egy illatos
rózsa,
És oda tennék
zenét,
Simogatást,
mosolyt,
Bölcs szót,
vidámat
És komolyt,
Egykor hullámos
hajam,
Ami vállamra
omolt.
És minden jót
Elrejtenék.
S ha már a nap
terhéből elég,
Beülnék a
kuckóba,
Magamba
szívnám
A régmúlt
bódító illatát,
Aztán az élet
könnyedén
Mehetne
tovább.
Az ízesítő
Neked a cukor,
Nekem a só.
A valóság
Neked mindaz,
Ami kézzel
fogható,
Nekem pedig
A láthatatlan
jó.
Az élet
Neked: élj a
mának.
Nekem
Hűség és
alázat.
A fegyelem
Neked baj,
Nekem rend,
Ami a
mindenségben
Összhangot
teremt.
Az úr
Neked az
anyag,
Nekem a lélek.
A vég
Neked a halál,
Nekem az élet.
