Te vagy…

 

 

Ki vagy nekünk, már jól tudom:
mint rétnek nyíló liliom,
éhes szájnak meleg kenyér,
friss hó a télnek s csipke dér,
vándornak a jó világos,
feje alatt puha vánkos,
és rajta bélelt takaró,
az ételében ízes só;
édes forrás szomjazónak,
meleg sugarat szóró nap,
tapintásnak puha bársony,
életet adó karácsony,
a hajléktalannak fedél…
S nekem a mindenem legyél!

Sétáló angyalok

 

 

A tájat beburkolta
a nedves pára,
rásimult az éjszakára. 

Szárnyuk nehéz lett,
hát elindultak gyalog
kóbor angyalok. 

Köd suhant a tóra,
ami az álmos szürkeségben
tért nyugovóra. 

Mintha minden az éj
hívó szavára várna,
ráterül a sötétség
bársonyként a tájra. 

Nincs már senki ébren
a fénytelen éjben,
csupán néhány angyal gyalog
csendesen andalog…

 

Mint a mező virága...

 

 

A múlt ködéből feldereng
egy szó, egy íz, egy illat,
s ami mélyen be volt zárva,
hirtelen kinyílhat. 

Fogj egy magas létrát,
s a valóságon túl
egy új világba lépsz át,
ahol az emlékek sorakoznak.
Mindaz, amit egykor láttál:
arcok, kezek, illatos virágszál. 

Ott van, ami fájt és ami
gyönyörködtetett nemrég,
minden szép
és minden fájó emlék.
És egyre több, ahogyan
az évek szállnak.
S ha visszanézel,
mi volt az élet:
egy lehelet, csak pár nap,
ami sebesen elsuhant.
A test egyre fárad,
majd elfedi a hant
és a bánat
és a teljes feledés. 

De mégis.
Ennyi lenne az egész?
Ha meghalunk, nem vagyunk
más, csupán emlék?
A létet felváltja a nemlét? 

Az élet úgy virágzik,
mint a mező virága.
Elhervad hamar, de odaát
a romolhatatlanság várja.

 

Megváltottalak

 

 

Hívatlan jöttél,
rejtett csapásokon,
ahol még a szellő is
lábujjhegyen oson. 

Jöttél, amikor már
nem volt remény,
és éltem az életem kuszán
és egyre kuszábban. 

De már itt vagy
életem fókuszában. 

Jöttél hívatlan,
s én csak álltam riadtan,
aztán megértettem,
hogy értem haltál
kínhalált a kereszten. 

Hívatlan jöttél,
amikor a sóhajok
dübörgéssé
váltak bennem,
és számig ért a salak.
És szóltál:
ne félj, mert
megváltottalak!

 

Ami volt, elmúlt

 

 

Kósza köd lehel penészes reggelt,
letűnt világom, múltam elporladt;
itt hagyott a perc, oly gyorsan eltelt,
s most felhők takarják el a holdat. 

Földre terített sok-sok keservem,
az életem gyakran volt lejtmenet;
kimerített a hiába-verseny,
szőhettem selyemszálból terveket… 

Néha a múlt forrásként felbuzog,
a jelent és álmokat riasztva.
Csapdába ejt, mint vadat a hurok, 

kínoz, ami nem kéne, mihaszna.
Úgy érzem olykor, belepusztulok,
mégsem élek önmagam siratva…

Magány

 

 

Csendesíteném lelkem
háborgását,
de mint éles gránát
csap belém
a fájdalom.
Panasz virágzik
ajkamon, majd
nyakamra tekeredik,
akár a lasszó.
Levegőt nem kapok,
magányom fullasztó.
Kínzó, keserves,
társas magány,
annyiféle, ahány
csak lehet.
Áthatja testem, lelkem,
mérgezi szellememet. 

De talán mégis
édes a magányom.
Mert az a két lábnyom
nem az enyém
a homokban.
Amint Uram nevét
kimondtam,
Ő hordoz karjába véve.
Egyszerre könnyűvé
válok, és színültig
betölt a béke.

 

Elcsitult…

 

 

 

Volt valaha káosz, zűrzavar,
aztán mint idilli csendélet,
renddé szelídült minden hamar,
és belül nagy, kerek csenddé lett. 

Te is elcsitultál itt bennem.
Nem gondolok rád olyan gyakran,
mint rég. És nem lettem hitetlen,
csak szerelem nincs olthatatlan. 

Egyszer rád néztem, s te is láttál.
És én magamban hordoztalak.
S mint Tejútra tévedt virágszál,
vártam, légy ott a lombok alatt. 

Üljünk egymás mellett a padon…
Csak úgy… csak egymás kezét fogva.
Nem tudtam, vágyam nem olthatom
sosem veled. Romba dől, romba 

minden. De már nem panaszkodom.
És boldog vagyok, majdnem boldog.
Túljutottam a kapaszkodón,
szemem előtt nincsenek foltok. 

Valaha volt káosz, zűrzavar,
aztán: csodálatos csendélet.
És rendbe szédült minden hamar,
belül meg kiáltó csenddé lett…